„Minden kormányzat legnagyobb erőssége a gyönge ellenzék.”
(Juhász Gyula)
„A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk ott fekszik.” Nem csak a rendszerváltás, hanem saját életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt 1989. június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja. A Kádár-rendszer erkölcsi és politikai megsemmisülése ezen a napon, ott a Hősök terén vált visszavonhatatlanná, ez a gesztus adta meg a lehetőséget a teljes magyar társadalom számára, hogy fellélegezzen, új lapot, a demokratikus és szabad Magyarország megteremtésének fejezetét nyissa meg a történelemben. Bár tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, mégis azok közé tartozom, akik Orbán Viktor aznap elhangzott beszédét történelmi jelentőségűnek és nagyszerűnek tartják. A beszéd úgy tett hitet 1956 erkölcsi és politikai öröksége mellett, hogy eközben egyértelművé tette: nem csak emlékezésre, de az állampárt elutasítására, a megszálló szovjet katonák távozására, rendszerváltásra van szükség.
Orbán Viktor élete legfontosabb beszédének fájó aktualitása van ma is. Nem azért, mert ma ő az ország miniszterelnöke, és nem is azért, mert ma is küzdenünk kellene az ország szuverenitásáért. Hanem azért, mert a koporsók száma egyre nő. Általános élménye a magyar társadalomnak, hogy közös perspektíváink nem javultak, hanem romlottak az elmúlt években, ahogyan az is, hogy hosszú-hosszú időnek kell eltelnie, mire rendbe tudjuk hozni mindazt, amit elrontottunk. Míg a rendszerváltás első évtizede – összevetve a hasonló helyzetből indult országokéval – egyértelműen sikeres volt, addig az ezredfordulót követő évek kudarcnak bizonyultak. A jelenlegi kormány nem hogy megállítani nem tudta, hanem fokozta Magyarország lemaradását.
Írásomat elsősorban azok figyelmébe ajánlom, akik nem lelnek politikai otthonra egyik párt táborában sem; akiknek – hozzám hasonlóan – ma nehézséget okozna az ellenzék bármelyik pártjára szavazniuk, miközben demokrataként elutasítják a Fidesz által képviselt és gyakorolt politikát. Először is elnézést kell kérnem tőlük, mert személyes felelősségem van abban, hogy ide jutottunk. Számosan úgy tartják, azért, mert 2002-től sokszor kritizáltam pártom politikáját, majd elnökké választásomat követően 2009 őszén erőt mutattam a Gyurcsány Ferenc vezette kormánnyal szemben, amikor szerintük balliberális összefogásra, „összezárásra” lett volna szükség. Számosan éppen ellenkezőleg, úgy tartják, azért, mert nem mutattam elég erőt akkor, amikor mind a liberális oldal, mind a volt MSZP-SZDSZ koalíció kormányai súlyos morális és politikai válságba kerültek. Én az utóbbiakkal értek egyet. Én sem tudtam a politikai eróziót megakadályozni. Nem igaz, hogy törvényszerű volt az SZDSZ bukása, ahogyan nem igaz az sem, hogy szükségszerűen be kellett következnie a Fidesz kétharmados győzelmének, és az azt követő rombolásnak. Súlyos politikai hibák sorozata vezetett a mai helyzetig, és ezzel valamennyiünknek, akik megakadályozhattuk volna a történteket, szembe kell néznünk. De aki azt gondolja, hogy a szembenézés elég, téved. Fontos, de kevés a személyes szembenézés. Ugyanígy fontos, de a megértéshez kevés az SZDSZ történetének szociológiai elemzése, mert lehetetlen az elmúlt évtizedek megértése a politikai döntésekkel való szembenézés nélkül. Ugyanígy nem elég azt mondani, jöjjenek a fiatalok, különösen akkor nem, ha valamennyien pontosan tudjuk, hogy többek között saját hibánk, hogy nem tudtuk megadni a demokrácia élményét az utánunk következő generációk számára, így a kutatások tanúsága szerint a fiatalok többségében a számunkra fontos értékeket elutasítás vagy jobb esetben érdektelenség övezi. Azt pedig végképp tévútnak tartom, ha valaki abban látja a kiutat, hogy vessük le „ideológiai béklyóinkat”, és egy politikai pártba tömörülhetnek liberálisok, konzervatívok és szocialisták. Ezek a béklyók ugyanis értékrendünket jelentik, amik meghatározzák cselekvésünk kereteit: nem hogy kevesebb, de több ilyen béklyóra van szükség a mai politikában. A jelenlegi kormány és annak miniszterelnöke iránti gyűlölet nem lehet egy sikeres politikai kibontakozás alapja.
Sem a politikai múltnélküliség, sem a szakértelem nem tesz önmagában senkit sem alkalmassá arra, hogy kiutat találjon a mostani helyzetből. Kiút pedig létezik: a Fidesz legyőzhető a következő választásokon, a demokratikus intézményrendszer újra kiépíthető, a gazdasági válságból vezet út a prosperitás felé. Az Orbán-kormány nem várt gyorsasággal emészti fel saját hátországát, és mára eljutottunk oda, hogy a siker kulcsa az előttünk álló időszak ellenzékének kezében van.
Jelenleg azonban nehezemre esne az ellenzék bármelyik pártjára szavazni. Állításom az ellenzék jelenlegi állapotára vonatkozik, de optimistán úgy gondolom, korai még lemondanunk arról, hogy érdemben meggyőzzenek minket: reális alternatívát képesek felvázolni és megvalósítani a Fidesszel szemben. Ám ehhez néhány félreértés tisztázására van szükség. Meggyőződésem először is, hogy téved az a parlamenten belüli vagy kívüli erő, aki diagnózisának központi elemévé teszi, hogy Orbán rendszere illegitim. Nehezen vitatható ugyanis, hogy a kormány döntéseit – még az új Alaptörvénnyel kapcsolatos döntéseit is – erős választói felhatalmazás, kétharmados kormánytöbbség birtokában hozza. Igaz az, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét kiiktatták. Igaz az, hogy a szolidaritás amúgy is szakadozott állami hálóját a kormány maga tépi szét. Igaz az, hogy etatista jelszavak mögé bújva a piacgazdaság megszállása zajlik. Mindez azonban nem illegitim, hanem antidemokratikus. A Fideszben csalódott szavazók joggal érzik, hogy Orbán Viktor átverte őket. Szerénységet és alázatot ígért, gőgöt és agressziót hozott; kiegyezést és józanságot prédikált, majd országos, sőt nemzetközi frontokat nyitott, a növekedés reményével kecsegtetett, ehelyett egy újabb recesszió küszöbén állunk. A Fideszben csalódott szavazónak nem az fáj, hogy Orbán él a kétharmados felhatalmazással, hiszen ezért szavazott rá, hanem hogy visszaél vele. Márpedig ezek a szavazók ma épp úgy tanácstalanok, mint az ellenzékiek, és ezeknek a szavazóknak a támogatásával lehet leváltani Orbán Viktort. Ehhez azonban hiteles, szakszerű és meggyőző kormányzati alternatívát kell felmutatni. Az nem elégséges politikai program, hogy vissza 2010-hez, mert a Fidesz egész kormányzása illegitim.
A rossz diagnózis, együtt a Fidesz botrányos új választójogi törvényével, rossz megoldási javaslatokhoz is vezet. Az „olajfa“ néven a közbeszédbe bevonult konstrukció tökéletes példája a helyzet félreértésének. Miközben szavazók százezrei pártolnak el a kormánypárttól, amely hétről-hétre a társadalom újabb rétegeit sérti meg szisztematikus arroganciájával, ezalatt ebből az elbizonytalanodásból a demokrata ellenzéki pártok egyáltalán nem tudnak profitálni. Közrejátszik ebben természetesen az is, hogy középidőben vagyunk két választás között, de nem lehet nem észrevenni, hogy valamennyi demokratikus párt a szövetségi politizáláshoz való viszonyának tisztázásával múlatja az időt, érdemi ellenzéki alternatíva felmutatása helyett. Kell-e választási szövetség a Fidesszel szemben? Meglehet, hogy erre lesz szükség 2014-ben. De még ha az átszavazási hajlandóság maximumával is számolunk, akkor sem tudná egy ilyen választási szövetség ma legyőzni a Fideszt. Amíg az ellenzék pártjai nem képesek önmagukban saját múltjukat tisztázni, versengő alternatívát, kormányképes víziókat megfogalmazni, idő előtti, sőt kifejezetten káros választási szövetségről beszélni. A választási szövetség pontosan ezt spórolná meg számukra. A demokratikus versengést felfüggesztő elképzeléseknek csak egészen különleges helyzetben van helyük. Ilyen volt az Ellenzéki Kerekasztal a rendszerváltás előtt, amely érdemben befolyásolni tudta a rendszerváltás törvényi megalapozását. Lássuk be, ma nem ez a helyzet. Miközben a különböző ellenzéki csoportosulások képviselői az „olajfát“ barkácsolják, épp a lényeget nem veszik észre: a pártok közötti demokratikus versenyről való elhamarkodott és önkéntes lemondás máris a demokrácia ellenségeinek győzelmét jelenti. Hogyan várhatjuk el egy Fideszben éppen csalódott választótól, hogy ugyanarra a programra és ugyanazokra a személyekre adja voksát, amiről alig két éve ennyire egyértelmű ítéletet hozott? Milyen új ellenzéki alternatívát láthattunk a parlamenti és parlamenten kívüli erőktől az elmúlt két évben? Olvastunk-e mélyreható elemzést arról, hogy miért buktak meg 2010-ben „az elmúlt nyolc évben” kormányzó erők? A választóknak tudniuk kell, hogy mit várjanak a Fidesz majdani bukása után. Tudnunk kell, mire számítsunk a leendő kormánypártoktól ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel rájuk bízzuk az ország sorsát. Ehhez azonban ki kell mondani: a restauráció nem járható út. Senki nem gondolhatja komolyan a baloldal pártjai közül, hogy a cél a 2009-hez, 2010-hez való visszatérés. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a választókat ugyanazon reformprogramok hangoztatásával meg lehet nyerni, amiket nyolc év kormányzati felhatalmazással sem sikerült végrehajtani. Nem lehet cél a korábbi állapotok visszaállítása, nem lehet cél a korábbi kudarcokhoz való visszalépés. Aki mégis ezt állítja, az semmit nem tanult az elmúlt évtized hibáiból, márpedig aki nem tanult az elmúlt évtized hibáiból, nem lesz képes kivezetni az országot a válságból.
A parlamenti ellenzék bénultságától korántsem függetlenül példátlan parlamenten kívüli ellenzéki, civil mozgolódásnak is a tanúi vagyunk. Demokrácia iránt elkötelezett ember csak szimpátiával tud ezekre a kezdeményezésekre tekinteni. Ugyanakkor – jórészt összefüggésben a demokratikus élmény fent említett hiányával – nem lehet szó nélkül elmenni amellett a félreértés mellett, amely ezekben a kezdeményezésekben közös elem: ez pedig a mindent átható antipolitikus attitűd. A differenciálatlan politikus- és politikaellenesség ugyanis értelmezhetetlen társadalmi program. A „politikusok nélküli politika” éppúgy fából vaskarika és zsákutca, mint a köztársaság nélküli elnök vagy a vita nélküli parlament. Ha a civilek politikai nyomásgyakorlásra adják a fejüket, nagyon helyesen, akkor nem kerülhetik meg azt a kérdést, hogyan és milyen formában lehet közpolitizálni, ha ugyanakkor elvetnek mindent, ami politika. Természetesen nem azokra a civilekre gondolok, akik konkrét ügyekért, konkrét programmal lépnek fel, hanem azokra, akik közéleti tevékenységét ma már nem lehet megkülönböztetni egy parlamenten kívüli pártétól. Bármennyire is szimpatikusak ezek a civil kezdeményezések, szembe kell nézni azzal, hogy érdemi változást csak pártpolitikai eszközökkel lehet kikényszeríteni. Akik pedig erre késztetést éreznek, ne bújjanak el a „civilség” kényelmes álarca mögé, hanem lépjenek színre és vállalják a politikusággal járó felelősséget. Szükség van rájuk, és lehet, hogy olyanokra is, akik ma még nem léptek színre.
Az ellenzéki stratégiaváltás tétje jóval nagyobb, mint ma sokan hiszik, sőt, meggyőződésem szerint jóval nagyobb, mint valaha. A hitehagyott elemzőkkel szemben úgy gondolom, hogy Orbán rendszere leváltható 2014-ben, és nagy valószínűséggel le is fogjuk váltani, ehhez azonban az ellenzék politikájában radikális fordulatra van szükség! Új típusú, plurális együttműködésre, tartalmi kritikára és világos jövőképre. Orbán Viktor ma – ahogyan az elmúlt két évben folyamatosan - mindent megtesz azért, hogy 2014 után ne ő legyen az ország miniszterelnöke. Ideje, hogy az ellenzék is csatlakozzon erőfeszítéseihez. Sőt, azt is gondolom, hogy ha az ellenzék jelen állapotában nem tud határozottan váltani, még akkor sincs minden veszve. Ha a régiek nem állnak Orbán leváltása mellé, jönni fognak új pártok, új formációk, ahogyan a parlamentben ma is ülnek olyan új pártok, akiknek erejéről mit sem tudtunk két évvel az előző választások előtt.
Azt mondtam, a szembenézés kevés, ennél a demokrácia barátainak többet kell tenniük. Hogy kikkel és hogyan, az egyelőre a jövő kérdése. Annak megválaszolása azonban, hogy merre induljunk, nem várathat magára. A válságdiskurzus azonban nem kedvez egy ilyen út kijelölésének. Teljesen mindegy, hogy konzervatívok, szocialisták vagy liberálisok vagyunk-e, ha azt kérdezik tőlünk, mi nem működik ma Magyarországon, valamennyien hosszú listát tudnánk felsorolni. Éppen ezért erre én ebben a cikkben nem vállalkozom. Azt javaslom viszont, hogy fordítsunk egyet gondolkodásunkon, és tegyük fel a kérdést: Mi az, ami működik, mi az, amire építve újra közös építkezésbe kezdhetünk? Ez a kérdés már jóval nehezebb. Mégis azt gondolom, hogy legalább három ilyen elem ma is létezik a magyar társadalomban, és ezek mind szerepet fognak játszani a kilábalásban. Először is, a magyar nép, messze meghaladva Orbán Viktor és az általa vezetett Fidesz bölcsességét, alapvetően nyugati orientációjú. A magyarok, úgy tűnik, jobban felismerik az Európai Unió értékeit, mint a mai kormánypárt. Legyen szó akár kultúráról, akár gazdaságról, akár a fiatalok jövőképéről, a referenciapont elvitathatatlanul Európa. Hazánk polgárai kristálytisztán látják, hogy a nemzeti szuverenitást nem Európa veszélyezteti, hiszen tudják: az EU nem külföld, Brüsszel nem Moszkva, az Európai Unió mi magunk vagyunk. Másodszor: minden ellentétes erőfeszítés ellenére a magyar társadalmi nyilvánosság él és virul. A közmédia megszállása, a botrányos sajtótörvény, a Fidesz elképesztő nyilvánosságpolitikája úgy tűnik, nem tud kifogni a sokat látott magyarokon. Az informális nyilvánosság színterei, megerősítve az online újságírás és közösségi oldalak felületeivel a Fidesz összes károkozásának ellenállnak. Aki azt hiszi, hogy a magyar nép megtéveszthető, becsapható, megvezethető, súlyosan téved, és ez a tévedés vesztét fogja okozni. Harmadszor, Kis János írásával egyetértve úgy látom, hogy a magyar választópolgárok az elmúlt évtizedekben megtanultak élni azzal a jogukkal, hogy leváltsák rossz vezetőiket. Míg a Kádár-rendszernek volt esélye a konszolidációra és élt is ezzel, addig Orbán rezsimje ezzel a lehetőséggel nem számolhat.
Mindezek a társadalmi erőforrások úgy tűnik, ellenállóak a hatalmi nyomásgyakorlással szemben, és irányt mutathatnak a válságból való kiútra vonatkozóan. Míg a kilencvenes években úgy láttam, hiába épült ki a politikai intézményrendszer, ha az nem párosul demokratikus politikai kultúrával, ma ennek bizonyos értelemben a fordítottját gondolom: a Fidesz minden erőfeszítése ellenére, amely az intézményrendszer lebontására irányul, a fenti tulajdonságok a demokratikus politikai kultúra építőköveivé tehetők. Egy ilyen építkezés az ebben résztvevők megkérdőjelezhetetlen jó szándékát és elkötelezettségét igényli, ráadásul eredményei nem csak az egyik politikai oldal, hanem a teljes magyar társadalom érdekét szolgálhatják. Ha ez ellenzéki erők képesek lesznek valódi szembenézésre, és nem a restaurációban gondolkodnak, ha a szövetségi politika vitáin túllépve valódi kormányzati alternatívát mutatnak fel, akkor sikeresek lesznek, és az ország is sikeres lesz. Ha ez elmarad, elkerülhetetlenül jönni fog egy ma még nem létező politikai szervezet, mely beteljesítheti mindazoknak a várakozásait, akik számára sem a kormánypártok, sem az ellenzéki pártok nem nyújtanak valódi politikai alternatívát. Azonban bármelyik eset is következzen be, immár a rendszerváltás utáni hetedik koporsó örökségével is meg kell birkóznunk.