13 sze 30

E14: Felnőni a kormányzáshoz

Először azt hittem nem jól hallok, amikor a Klubrádió híradását hallottam a rendezvényről. Aztán elolvastam az Indexet és meg vagyok döbbenve. Mi ez az elfogadhatatlan trágárság, alpári stílus, ostoba szobordöntés? Bajnai mit keres itt és miket mond? Persze tudjuk, normális mondandóval nem lehet bekerülni a hírekbe, ezért sokan azt gondolják, hogy le kell menni kutyába... De ennyire? Sztálin az emberiség egyik legkegyetlenebb hóhéra volt, emberek tízmillióinak gyilkosa és életének megnyomorítója. Orbán Viktor rossz irányba vezeti Magyarországot, le kell váltani. De lehet Sztálin és közte egyenlőség jelet tenni? Ha fel vagyunk háborodva a Brüsszel és Moszkva párhuzamon, akkor ez micsoda? Ez lenne az alternatíva? Így kap majd munkát minden 30 alatti magyar polgár, ha az E14 kormány közelbe kerül? Azonnal meg kell állni ezen a baloldali populista úton. Én liberálisként tisztelem az ellenfelem, elismerem, hogy a hazánk jobbításán fáradozik és elvárom tőle, hogy ő is elismerje rólam ugyanezt. De rosszul teszi a dolgát, ezért kell a változás. Nem azért, mert mai Sztálin, vagy mert pszichológus kell mellé. Ezen az úton  hazánk a katasztrófába rohan. Az ellenzéknek, jelesül az E14-nek végre fel kellene nőni a feladathoz, a toleráns és európai Magyarország megteremtéséhez. Még nem késő észbe kapni. 
13 sze 05

Mit adtak nekünk a rómaiak – avagy miért jó nekünk az Európai Unió?

Jól ráijesztett hétvégén Európa barátaira a Tárki. Szerencsére csak tévedés állt megdöbbentő kutatási jelentésük hátterében, amely szerint már többen gondolják hátrányosnak uniós tagságunkat, mint ahányan jónak találják. Nincs szó tehát radikális fordulatról, de azért elégedettségre sincs oka azoknak, akik szerint Magyarországnak természetes helye van az európai értékközösségben. A Tárki módosított jelentése szerint is csak egyharmadnyian vannak azok, akik szerint inkább jó dolog hazánk uniós tagsága, 39 százalék szerint pedig nem értékelhető egyértelműen az uniós tagság Magyarországra kifejtett hatása, míg a magyarok 22 százaléka szerint az ország EU-tagsága inkább rossz. Másfél hónapja a Medián közölt a témában felmérést. Eszerint egy népszavazáson a többség ugyan még a tagság mellett voksolna, de azért fokozatosan olvad az unió híveinek száma. Éles trendváltás helyett tehát lassú erózióról van szó. Ez részben jó hír, mert egy ilyen trend még megfordítható, annyiban mégis rossz, hogy kevéssé hívja elő a demokratikus, Európa-barát politikai erők veszélyérzetét.

Orbán Viktor cinikus, Európa-ellenes kampánya pont azt a bizonytalan 39 százalékot célozza, akiknek nincsen különösebb véleménye az unióról. Az egyre nyilvánvalóbb kormányzati ellenpropaganda nem véletlen. Orbán gyűlöli az unió általa liberálisnak nevezett alapelveit és irtózik hatalma minden nemű korlátozásától, ezért újabb választási győzelme esetén az unióból való kilépésre készül, és erre hangolja most a szavazókat is. A Fidesz politikusai az EU-val – vagy ahogy ők nevezik: Brüsszellel – kapcsolatban úgy viselkednek, mint a Monthy Python Brian élete című felejthetetlen filmjének júdeai "fülkeforradalmárai", akik a rómaiak ellen szervezkednek:

- Mit adtak nekünk a rómaiak??? 
- Csatornázást... 
- Na jó, azt tényleg. 
- Utakat... 
- Jójó, de ezen kívül?? 
- Oktatást. 
- Közbiztonságot. Ki lehet menni este 8 után az utcára. 
- Na jó. De ha leszámítjuk az utakat, a csatornázást, az oktatást, a közbiztonságot - Mit adtak nekünk a rómaiak??? 
- Békét... 
- Demagóg!!!!

Az EU ráadásul messze nem Római Birodalom, hiszen nem elfoglalta hazánkat, hanem másfél évtizedet dolgoztunk azon, hogy csatlakozhassunk. A demokratikus pártok mulasztása, hogy tagságunk előnyei közül egyedül az uniós forrásokat szokták megemlíteni, mintha ez lenne egyetlen értelme, hogy egy demokratikus és szabad értékközösséghez csatlakoztunk. Nem véletlen, hogy a tíz éve még 84%-ban az unió mellett szavazó állampolgárok egy részének ma már fogalma sincs, mit is köszönhetünk a pénzen kívül az európai politikai közösségnek. Ezért van könnyű dolga Orbán Viktornak, aki szabadulni akar a rezsimjén emberi jogokat, szabad versenyt, átláthatóságot számon kérő Európai Unióról, és ennek érdekében indította unió-ellenes kampányát.

A demokraták felelőssége, hogy felhívják erre a figyelmet és tájékoztassák a választópolgárokat az uniós tagság előnyeiről, és a tervezett kilépés hátrányairól. Ellenkező esetben Orbán különösebb ellenállás nélkül vezeti ki hazánkat az európai politikai, jogi és értékközösségből, ami jóvátehetetlen, történelmi léptékű tragédiát jelentene Magyarország számára.

Az alábbiakban – a teljesség igény nélkül – megpróbáltam összeszedni uniós tagságunk 12 legfontosabb konkrét előnyét, amelyek között fontos, de messze nem egyetlen a pénzügyi szempont:

  1. Magyarországnak át kellett vennie számos jogi irányelvet, amelyek az alapvető szabadságjogok érvényesülését garantálják, – enélkül megfelelő parlamenti többség birtokában tetszőleges tekintélyelvű rendszer építhető.
  2. A magyar államtól jogsérelmet elszenvedett állampolgárok jogorvoslatért is fordulhatnak az unió igazságügyi szerveihez, például a strasbourgi Emberi Jogi Bírósághoz, – a kilépéssel ez a fellebbezési lehetőség is megszűnne.
  3. A tagországok között szabad munkaerő-áramlást tesz lehetővé, így az orbáni gazdasági krízis kárvallottjai más országokban is vállalhatnak munkát, – ha kilépnénk, megszűnne a szabad munkavállalás.
  4. Nincsenek belső vámok, minden uniós cég szabadon hozhatja be a termékét, és mi is szabadon vihetjük ki a mieinket, – unió nélkül a magyar áruk előtt bezárulnának a tagországok kapui, hozzánk viszont drágábban jutna el az európai áru.
  5. Minden tagország gazdaságát erősíti, hogy kötődik a többi tagországhoz, és ennek eredményeképpen erősebbé válik más nagy gazdaságokkal szemben, – egy újabb gazdasági krízis esetén teljesen magunkra maradnánk.
  6. Útlevél és vízum nélkül utazhatunk Európa és a nyugati világ csaknem minden országába, – uniós tagság nélkül bármely ország újra vízumkényszert vezethet be.
  7. Az unió egy újabb háború kialakulási esélyének nagyfokú csökkentését hozta, uniós tagország ellen még senki nem mert háborút indítani, – az unión kívüli országokban bármely nacionalista politikusnak érdekében állhat háborút kirobbantani.
  8. A tagországoknak meg kell felelni bizonyos gazdasági feltételeknek, ami fejleszti a csatlakozó ország gazdaságát és ezzel egy időben biztosítja az unió gazdasági egyensúlyát, – enélkül nagyobb lenne a pénzügyi csőd esélye.
  9. Egységes európai valuta bevezetése Magyarország által vállalt cél, s már az erre való felkészülési is csökkenti a forint instabilitását, – ha kimondjuk, hogy nem csatlakozunk, a valutaárfolyamok elszabadulnak.

10. A nemzeti jövedelméhez viszonyítva Magyarország kapta a legtöbb uniós támogatást a tagországok között, hét év alatt több mint 4000 milliárd forintnyi támogatás érkezett, – enélkül az összeg nélkül semmilyen érdemi közlekedési vagy környezetvédelmi beruházásra nem lenne lehetőség.

11. Az Európai Unió hektáranként 44 ezer forinttal támogatja a magyar agrárgazdálkodókat, amit a magyar állam további 24 ezer forinttal egészít ki, – a területalapú uniós források nélkül tönkremenne a magyar mezőgazdaság.

12. Az Európai Unió komolyan veszi a versenyszabályok érvényesülését, ezért is tartja vissza most a szabálytalanul lebonyolított pályázatokon elnyert forrásokat, – az unió nélkül még több állami pénz folyna a kormánypárti politikusok barátainak zsebébe.

A demokratikus pártok felelőssége, és feladata, hogy ezeket az alternatívákat világossá tegyék szavazóik előtt. Ellenkező esetben néhány év múlva egy új vasfüggöny mögül fogjuk figyelni uniós szomszédainkat.

13 aug 17

Tusványtól keletre

Orbán Viktor Tusnádfürdőn elindította a 2014-es választási kampányt. Azt is elmondta, mi lesz a választások tétje. Csak éppen az ellenzéki oldalról nem vette észre senki. A miniszterelnök az Európai Unió elhagyására készül. Mint azon kevesek egyike, akik személyesen is elég jól ismerik Orbán Viktort, értik a gondolkodását, és tudnak olvasni a mondataiban, egészen biztos vagyok ebben.

Ahogy 2009-ben Kötcsén is bő fél évvel a választások előtt – szokásához híven metaforákban, de érthetően – mondta el híveinek, milyen Magyarország építését tervezi, úgy most sem tartotta titokban vízióit. Akkor egy centrális erőtérben működő egypártrendszer létrehozását hirdette meg, ahol a hatalmat gyakorló erő lényegében leválthatatlan. Totálisan ellenőrzi a politikát, a gazdaságot és a kultúrát. Az azóta mögöttünk hagyott négy év bebizonyította, hogy csakugyan mindent ennek rendelt alá. Most elmondta a folytatást is. A következő ciklus tétje számára nem kevesebb, mint „Magyarország teljes szuverenitásának visszaszerzése”, azaz minden külső demokratikus kontroll, jogi, gazdasági és erkölcsi konszenzuskényszer felszámolása, tehát az uniós tagságunk felmondása lesz.

Négy éve általános vélemény volt, hogy beszéljen bármit Orbán, a nyitott piacgazdaság logikájával nem fog szembemenni, hiszen azzal az ország fejlődési potenciálját, azaz végső soron a saját sikerét veszélyezteti. Akik ezt mondták, nem volt igazuk: az unortodox gazdaságpolitika szinte minden mutató alapján a sor végére lökte Magyarországot a térség államai között. És Orbán vállalta ezt, mert nem a gazdaság sikere érdekli, számára az csak másodlagos. Hiszen a nyugati típusú, azaz liberális gazdaságpolitika lényege, hogy az állam csak azokba a folyamatokba szól bele, ahol feltétlenül muszáj, de főszabályként hagyja a piacot termelni. Orbán számára ez maga a rémálom, szerinte mindent az államnak, az állam vezetőjének, tehát neki magának kell kontrollálnia, még akkor is, ha ezzel leromlik a gazdaság hatékonysága. Most azt mondják sokan: a kormány húzogatja ugyan az Európai Unió bajszát, de a jól hangzó unió-ellenes tirádák csak arra kellenek, hogy magukhoz kössék a szélsőjobboldali szavazókat. E vélemény szerint soha nem fogunk érdemben szembe menni Brüsszellel, hiszen Magyarország belerokkanna az uniós pénzek elvonásába. S bár a gazdasági következmények tekintetében teljesen igazuk van azoknak, akik ezt mondják, a konklúzió mégis hamis. Orbán Viktor inkább vállalja a további gazdasági visszaesést, a teljes elszegényedést, ha ezen az áron tovább szilárdíthatja a hatalmát. Nincs az az uniós forrás, kohéziós alap és nagyberuházás, ami többet érne számára, mint a teljes kontroll az ország egésze felett. És most már különösebb titkot sem csinál ebből.

A tusnádfürdői beszéd a nem lakosságnak küldött, gügyögő kampány-levél, nem is kilúgozott píár-interjú valamelyik pártlapban, hanem részletes, a maga logikájában őszinte, végiggondolt, fejből elmondott politikai alapvetés. Megérdemli, hogy komolyan vegyük. Orbán azzal kezdi, hogy nem a dolgok okairól, hanem a célokról fog beszélni, s meg is nevezi az elsődleges célt: leszámolást Európával. Szerinte Európa válságban van, évszázados kulturális, gazdasági és civilizációs pozíciói megrendültek. Erre a hanyatlásra pedig nem az Európai Unióban kell megtalálni az ellenszert, hanem a nemzetállamokban. Az unió teljes intézményrendszeréről – „legyen szó a bizottságról, az Európai Parlamentről vagy akár a miniszterelnököknek a tanácsáról” – kimondja az ítéletet: alkalmatlanok arra, hogy a történelmi válságra válaszokat adjanak.

Erre a következtetésre persze akár egy, az unió jövőéért aggódó, katasztrófa-forgatókönyvekre fogékony euorpéer politikus is juthatna, csakhogy egy ilyen politikus mindjárt elkezdené sorolni, hogyan tegyük jobbá, hatékonyabbá az európai intézményrendszert. Orbán nem ezt teszi: ő leszámolt Európával, és meghirdetett programjának minden egyes pontjára igaz, hogy csakis egy unión kívüli Magyarországon valósítható meg. Legyen szó a „nemzeti nagytőkések” helyzetbe hozásáról a külföldiek rovására, az energiaszektor államosításáról, a döntően magyar tulajdonú bankrendszerről vagy éppen egy újabb ÁFA-kulcs bevezetéséről: kormányprogrammá, jogszabállyá mindez csak az unióból való kilépéssel válhat.

Az orbáni vízióban Brüsszel, az IMF vagy éppen az Egyesült Államok ellenséges nagyhatalom. Méghozzá veszedelmes, hazug nagyhatalom, mert a civilizációt képviseli. „A nagyhatalmak mindig úgy szokták gondolni, még a gyarmatosítás legsötétebb óráiban is, hogy egyébként ők civilizációt is terjesztenek, eszményeket is és értékeket is visznek, nem egyszerűen csak erőforrásokat vesznek el.” S bár hozzáteszi, hogy nem lehet egyszerűen azt mondani, mint a Jobbik teszi, hogy az oroszok helyére valaki más lépett, hogy „elmentek a tankok, megjöttek a bankok”, –  bár szerinte ebben is van igazság – de összességében „1990 után a politikai szabadság ellenére is Magyarország egy kiszolgáltatott és kihasznált ország maradt.”

Ez az alapvetés nemcsak a nyíltan unió-ellenes retorika miatt figyelemre érdemes, bár az sem lényegtelen. A mögötte meghúzódó, s valószínűleg őszintén hitt gazdaságpolitika az, ami igazán riasztó. Gondolatmenete első hallásra akár szimpatikus is lehet: a kormánynak arra kell törekednie, hogy „a nálunk megtermelt értékből minél több a mi hatáskörünkben maradjon, a miáltalunk fölhasznált értékként álljon rendelkezésre. Amikor ez a két tény közelít egymáshoz, akkor nemzeti kormányaink vannak, amikor pedig tágulni kezd, akkor – akármit is mondanak magukról – valójában nem nemzeti szempontokat állítanak a gazdaságpolitika középpontjába. Ez egy rejtett dolog, ez egy rejtőzködő nagy titok. Erről keveset beszélnek, pedig ez a dolog lényege, tisztelt Hölgyeim és Uraim!” A gondolat folytatása azonban hiányzik, talán szándékosan, talán a konklúzióval szembesülést megspórolandó. Ha ugyanis adminisztratív eszközökkel ellenállunk annak, hogy a multik kivigyék a profitjukat, hogy a külföldi tőke megelőzze a hazait, tehát, hogy a gazdaságunk nyitott legyen, akkor ne csodálkozzunk ha nincs banki hitel, ha elapad az uniós támogatás, ha megrendül a pénzügyi bizalom, vagy – hogy aktuális példát mondjak – ha a MOL-t ki akarják penderíteni Horvátországból. De Orbán itt is igazat mond: valóban ez a lényeg, ez a beszédének rejtőzködő nagy titka. A meghirdetett program ellentmond a kohézió, az egyeztetett szabályok mentén folyó pénzügypolitika, a szubszidiaritás és a szabad verseny elvének, – egyszóval mindannak, ami az Európai Unió lényege.

Sokan elemezték már a beszédét, rávilágítva, hogy a gazdaság állapotáról mondott megállapításai, akárcsak a nagyköveti értekezleten vagy a Wall Street Journal-nak adott helyzetértékelésének számadatai, köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Arról már kevesebb szó esett, hogy a  miniszterelnök az uniós tagság mellett eddig is kizárólag gazdasági érveket hozott fel, – és most már ezt sem. Ez olvasható ki a választópolgároknak sürgősséggel kiküldött miniszterelnöki spamből is: „Az Európai Unió kénytelen megszüntetni a hazánkkal szemben 2004 óta folytatott túlzott-deficiteljárást. Ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk, ami a magyaroknak jár. Ez azt jelenti, hogy Magyarország egy fontos csatában győzött.” Hogy az Európai Unió egyben értékközösség is lenne, amelyhez szabad akaratunkból csatlakoztunk, nem csak Orbán, de az őt okkal kritizáló baloldali ellenzéki politikusok nyilatkozatiban sem nagyon történik említés. Ez pedig csak erősíti azt a hamis képet, amit Orbán Európáról fest a magyaroknak: fizessetek, ruházzatok be, de „belső ügyeinkbe” nem szólhattok bele. Amikor Orbán a lopakodó föderalizmus veszélyéről beszél, akkor annak a félelmének ad hangot, hogy az unió az alapító államok, és az utólag csatlakozottak szándékának megfelelően folyamatosan erősödik majd, akár az önálló nemzetállamok rovására.

Ehelyett a magyar kormány „új politikai és gazdasági rendszert próbál fölépíteni”, egy olyan rendszert, amelynek fő jellemzője – az Európai Unióval szemben – hogy nem liberális. Büszkén jelenti be, hogy a (Sólyom-, Tölgyessy-, Antall- és Kis János-féle) konszenzusos alkotmányt leváltó alaptörvény szándékosan megy szembe Európával: „nem egy liberális alkotmány”. Hozzáteszi, hogy tudja, hogy „a II. világháború után Európában egy-egy alkotmányos berendezkedés mérőszáma vagy mérőmutatója nem lehet más, minthogy mennyire liberális”, de ő éppen ezért akar a másik, az illiberális, azaz szabadsághiányos irányba menni. Nem is nagyon rejti véka alá, hogy a bankoktól, multiktól beszedett, és magyar lakosságtól kínkeservvel „begyűjtött” különadók célja, hogy megteremtsék a kormány mozgásterét ahhoz, hogy nélkülözni tudjuk az uniós forrásokat.

Őrültségnek hangzik? Az hát, de van benne rendszer. A leválás főpróbája az IMF kiebrudalása, amely Tusványoson is a legnagyobb tetszést váltotta ki a közönség körében. A Valutalap felé történő előtörlesztés közgazdasági értelemben totálisan értelmetlen, hiszen kizárólag új, drágább hitelekkel lehet kiváltani. Csakhogy az IMF, amely közpénzt, a tagállamok adófizetőinek pénzét kezeli, csak racionális, a gazdaság pályára állítását lehetővé tévő célokra ad hitelt, Orbán pedig nem szereti, ha ellenőrzik. Ezért úgy jár el, mint a felelőtlen családfő, aki a kedvezményes munkáltatói kölcsön helyett, a drágább, de bármire költhető hitelt veszi igénybe. A tévében is hirdetett gyorskölcsönökből ugyanúgy vehető külföldi nyaralás, pingpongasztal, mint a nemzetközi piacon felvett hitelből futballstadion, csak éppen elképesztően drágán.

Ez bizony Ceaușescu logikája, aki azon az áron is meghirdette országa világbanki és IMF-hiteleinek visszafizetését, ha a népe füvet eszik. A cél sem volt más: a teljes szuverenitás visszaszerzése, azaz minden külső ellenőrzés felszámolása. Ha a Valutalapot az olcsó hiteleivel együtt különösebb visszhang nélkül ki lehet ebrudalni az országból, abból Orbán azt a tanulságot vonja le, hogy az unióval történő szakítás is könnyen megy majd. De nemcsak az orbáni állameszmény logikai következménye az uniós kilépés felvetése, hanem a miniszterelnök politikai taktikai rutinjából is ez következik. Ha a Fidesz megnyeri is a következő választást, 2-3 éven belül garantálható a gazdasági és társadalmi válság kiszélesedése. A gazdaság tartós visszaesése, valamint az állam erőseket a gyöngék rovására jutalmazó szociálpolitikája együtt okvetlenül súlyos feszültségekhez vezet majd, és ezt a miniszterelnök is pontosan látja. Szükség van tehát egy ellenségre, aki ellen mozgósítani lehet, akinek minden kormányzati kudarc a nyakába varrható. Ez pedig – IMF híján – csakis az Európai Unió lehet, az arctalan szervezet, amely korlátozza kormányt a gazdaság unortodox talpra állításában, amely elvonja a forrásokat, elveszi a földet, a munkát, amely gyarmatosít, szociálpolitikájával bátorítja a bűnözést, és ráadásul még a halálbüntetést is tiltja. Nincs kétségem az iránt sem, hogy egy kilépési kampányt a Fidesz ellenzékből is elindítana, békemenettel, nagygyűléssel, népszavazással, de az jogállami eszközökkel könnyebben megakadályozható lenne, mintha kormányról teszik majd.

Orbán Viktor hívei gyakran elmondják: vezetőjük népben és nemzetben gondolkozik. Ez igaz. Csak nem árt tudni, hogy amikor népről beszél, akkor a befolyásolható, tanulatlan, az államnak mindenben alávetett tömeget érti rajta, amikor pedig nemzetről, akkor arra a legfeljebb százezres kiváltságos rétegre gondol, amely hatalmának legfőbb támasza, és amelynek cserébe pénzt, hatalmat, kiváltságokat juttat. Az orbáni nemzetállam ennek a rétegnek épül, a megyei pártitkárok, udvari vállalkozók, trafiktulajdonosok, takarék-einstandolók rendjének. Tusványoson a jövő nemzeti nagytőkéseit is megnevezte: a ma még „vitatható tulajdonosi háttérrel bíró”, de nyilván megrendszabályozandó OTP, a most létrehozott, kisbetétesektől ellopott takarékszövetkezetek, egy államosított MOL új birtokosait, és persze a Közgépet, a Fidesz gazdasági filozófiájának zászlóshajóját. „Megéri ezt a konfliktust vállalni” – mondja Orbán a munkahelyek többségét biztosító, a gazdaságot életben tartó nemzetközi tőke kiszorításáról. És így gondolja ezt a mindenbe beszóló, emberi jogokat, szabad versenyt, átláthatóságot számon kérő Európai Unióról is. Megéri, persze. Nekik igen. Hiszen az Európai Unió kontrollja alól felszabadított Magyarország víziója mögött a mindentől független Közgép-ország rejtőzik.

Ne legyen kétségünk: Orbán Viktor újabb győzelme esetén az unióból való kilépésre készül, és erre hangolja most híveit. Ő, aki szeret a kétharmados felhatalmazására hivatkozni, nem törődik vele, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb arányú közös döntését a magyar nép éppen ebben a témában hozta meg. 2003. április 12-én, a csatlakozási népszavazáson 83,76%-os arányban döntöttek úgy a magyar választók, hogy Európa értékközösségéhez csatlakozzunk. Orbán három okból is szabadulni akar ettől az közösségtől: gyűlöli az unió általa liberálisnak nevezett alapelveit, irtózik hatalma minden nemű korlátozásától, és nem utolsó sorban úgy gondolja, hogy egy Európa-ellenes kampánnyal óriási cirkuszt adhat, ha már kenyeret nem tud.

Ez, és nem más a következő választás tétje. Orbán Viktor ránk akarja zárni az ajtót, a kulcsot pedig magánál tartani, mi pedig könnyen itt maradhatunk vele és csatlósaival a sötétben. De csak ha hagyjuk. Kemény csata lesz. Európáért, Magyarországért, a szabadságunkért.

 

13 aug 16

Nyílt levél Áder Jánosnak Karas Mónika kinevezése ügyében

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!

Kedves János!

Régi ismeretségünkre, bő húsz éve létező személyes jó kapcsolatunkra alapozva engedd meg, hogy elhagyva a formaságokat levelem elejéről, azonnal a tárgyra térjek. Nyomatékosan arra kérlek, utasítsd vissza a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság élére Orbán Viktor miniszterelnök úr által javasolt Karas Mónika kinevezését. Három alapos indokom is van, amiért ezt kérem Tőled.

A hajdani Fidesz egyik alapító tagjaként a rendszerváltás időszaka harcos alakjának ismertelek meg. Olyan embernek, aki tűzbe megy az elveiért, aki nem tűri szótlanul az uralmon levők jogtiprásait, és aki nem riad vissza a hatalom fenyegetéseitől, ha szabadságról, emberi jogokról, demokratikus eszmékről van szó. Ismerem és tisztelem jogi felkészültségedet is, és becsülendőnek tartom a munkához való hozzáállásod – a Téged jellemző alaposságot, megfontoltságot, komolyságot. Tudom, hogy felkészült vagy mind alkotmányjogi, mind szabadságjogi kérdésekben – számos tanúbizonyságát adtad ennek az ellenzéki időkben. Egyszer például 2003-ban, amikor a független intézmények tiszteletben tartására szólítottad föl a kormánypárti politikusokat.

Egykori intésed ma, tíz év múltán, még nagyobb súllyal esik a latba. Hiszen Magyarország köztársasági elnökeként Te vagy a nemzet egységének kifejezője, az államszervezet demokratikus működésének őre, a legfőbb független intézmény megtestesítője.

Márpedig a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság – és így a Médiatanács – elnöke a magyar alkotmányos berendezkedés egyik fontos független intézményének vezetője, a médiapiac alakulásának nem csak felügyelője, de alakítója is, akinek óriási befolyása van a sajtószabadság fejlődésére vagy visszafejlődésére.

Márpedig Karas Mónikáról nem nehéz belátni, hogy nem biztosítaná sem a Médiahatóság függetlenségét, sem a média szabadságát. Karas Mónika a függetlenség legszerényebb látszatát sem kelti: a Fidesz holdudvarába tartozó sajtóorgánumok házijogászaként képviselte megbízóit – leginkább sikertelenül – a vélemény- és információszabadság korlátozását jelentő ügyekben, nem is oly rég pedig a miniszterelnök egyik legközelebbi munkatársát és tanácsadóját védte azzal az érvvel, hogy az illető nem is közszereplő. Holott az ország sorsát érintő legfontosabb döntésekbe szól bele.

De Karas Mónika ellen nem csak az az érv szól, hogy a sajtószabadságot korlátozni kívánó – szerencsére elvesztett – perekben az ördög ügyvédjeként jelent meg. Karas Mónika eddigi munkáltatói a Fidesz mögötti gazdasági érdekcsoport jól körülhatárolható személyeihez kötődnek. Olyanokhoz, akik agresszívan és eszközökben nem válogatva akarják növelni gazdasági befolyásukat nem csak az építőiparban, de újabban a médiapiacon is. Akik a kormány álcájába bújva, a Fideszt felhasználva, közvetítők útján üzengetnek és fenyegetnek médiavállalkozásokat, hogy mindenkit elijesztve lecsaphassanak rájuk. Erős a gyanú, hogy Karas Mónika a kormánypárt mögött álló politikai és gazdasági érdekcsoport eszközévé válva a sajtószabadság és médiapluralizmus sírásójává lesz.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr, kedves János!

Meggyőződésem, hogy nem azért küzdöttünk együtt a modernkori demokratikus Magyarország megteremtéséért, hogy bő húsz évvel az 1989-es békés forradalom után az olyan kínkeservesen kiharcolt vívmányok, mint az alkotmányosság, a szabad sajtó és az emberek jogai ismét a politika és a hatalom szolgálóleányaivá válhassanak. Tíz évvel ezelőtt még egyetértettünk abban, hogy a független intézmények élén olyan személyekre van szükség, akik el tudják választani személyes érintettségüket közfunkciójuktól, és munkájuk során szakmai meggyőződésüket, elveiket és a közjó szempontjait teszik első helyre. Mindannyiunk érdekében őszintén kívánom, hogy Karas Mónika helyett ilyen személyt nevezz ki a Médiahatóság élére.

Tisztelettel és barátsággal,

Fodor Gábor

13 aug 05

Orbán Viktor levele Orbán Viktornak

Vártam már nagyon Orbán Viktor levelét, amelyben azzal büszkélkedik a magyar választópolgároknak, hogy megvédte Magyarországot az Európai Uniótól. De hiába vártam, nekem nem jött példány a sok száz millióba kerülő küldeményből – úgy látszik, szerencsére én nem számítok bele a nemzeti együttműködésbe.
Végül mégiscsak találtam a postaládámban egy levelet a miniszterelnöktől. A 26 éves Orbán Viktor írta az 50 évesről. Jól ismerem a levél feladóját: bátor, kérlelhetetlen és liberális. Tudom, hogy komolyan gondolja.

Fodor Gábor

A szabadság nem hagyja magát!

A huszonnégy évvel ezelőtti Orbán Viktor levele a mai kormányról a magyar választóknak! 

Honfitársaim!
„Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni!” Ezt mondtam 1989 júniusában Nagy Imrétől és társaitól búcsúzva a Hősök terén. És azt is, hogy „a ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.” Ez a mondat a mai kormányra - amelynek miniszterelnöke a magyarokat „félázsiaiként” nevezve csak az erőben hisz, a demokratikus módszerekben nem - szó szerint igaz. A jelenlegi kormány összedöntötte az alkotmányos rendszert, szellemi és politika értelemben pedig Európa közepéből Ázsiába akarja átköltöztetni az országunkat.

A rendszerváltás idején azoknak a fiataloknak a nevében beszéltem, akik „az európai polgári demokrácia megteremtéséért küzdenek Magyarországon”, és akik még ma is, középkorúan, magukra nézve kötelezőnek tartják ’56 eszméit. A kompromisszumot nem ismerő harcot a hatalmi önkény ellen, a dicső küzdelmet a nemzeti és polgári szabadságért. ’56 mártírjai méltó helyükre kerültek a Nemzeti Sírkertben, Magyarország pedig egy időre visszaszerezte megérdemelt helyét Európában. Tagjai lettünk azon államok közösségének, amelyek létezésük alapjává a szabadságot, az emberi jogokat, a kisebbségek jogait védelmező demokratikus berendezkedést, valamint a magántulajdon és a piaci verseny eszméin nyugvó gazdaságot tették meg. 1989-90-ben méltán lehettünk büszkék magunkra, hiszen nagy dolgot értünk el: elindítottuk Magyarországot a szabadság és a polgári felemelkedés útján.
Ragaszkodva akkori liberális eszményeimhez és elveimhez értetlenül és felháborodva állok az előtt, amit a mai magyar kormány tesz. Szomorúan és csalódottan látom, hogy 2013 Magyarországa olyanná lett, ami ellen 1989-ben békés forradalmat hirdettünk. 1989 Orbán Viktoraként nem tudok azonosulni a mai Orbán Viktorral, aki nem pusztán hátat fordított 1956 és 1989 eszméinek és értékeinek, hanem egyenesen kiforgatja és lejáratja azokat.

Legfőbb nemzeti értékünk a szabadság, de a mai miniszterelnök számára ez annyit tesz: szabadságot adunk magunknak és a hozzánk közel állóknak, hogy bármit megtehessünk. Ezt véste gránitba az új alaptörvény, amely az 1989-ben megalkotott demokratikus alkotmányt és az alkotmányosságot szüntette meg. Néhány évvel a rendszerváltás után azt mondtam: „ma már olyan alkotmányos biztosítékai vannak a parlamentáris demokráciának, amelyek lehetetlenné teszik, hogy valamelyik politikai erő megpróbálja felszámolni a szabad választásokon nyugvó politikai váltógazdálkodást”. Ezzel szemben a jelenlegi kormányfő „sztálinistának” nevezte ugyanezt az alkotmányt, és éppen azért váltotta fel az új alaptörvénnyel, hogy felszámolhassa a szabad választásokon nyugvó politikai váltógazdálkodást.

Egyik leginkább nemzeti ideológiánk a szabadelvűség, amelynek ellenzőiről 1992-ben világosan fogalmaztam: „a populizmus élő klasszikusainak szájában a liberális szó káromkodás, szitok”. Úgy tűnik, a mai miniszterelnök beállt a populizmus élő klasszikusainak sorába, hiszen most ő és párttársai használják szitokszóként a liberalizmust, mintha nem a magyar szabadelvűségnek lenne köszönhető maga a nemzet. A mai Orbán Viktor számára azonban ez már nem jelent semmit, pártja és lakájmédiája segítségével kénye-kedve szerint zár ki bárkit a nemzetből.
Hogy mit gondol a Magyarország jelenlegi miniszterelnöke az emberi jogokról, azt jól mutatta a hazánkban élő tibetiek hatósági vegzálása, a médiaszabadság korlátozása, a baltás gyilkos kiadása Azerbajdzsánnak, a török kormány melletti kiállás, a hajléktalanok bűnözőkként történő kezelése – hogy csak néhány példát említsek. A kisebbségek jogainak lábbal tiprása mindennapos gyakorlat a kétharmados többség által fogva tartott parlamentben és a saját emberekkel feltöltött, a kormányzattól való függetlenségüket ily módon elvesztő intézményekben. De képzeljük el, mit szóltam volna a Hősök terén, ha egy héttel korábban megtudom, hogy a hatalom a belváros minden utcáját és terét évekkel előre lefoglalta magának, hogy csak ő tarthasson tüntetéseket! A válasz egyértelmű: felháborodott elvbarátainkkal együtt utcára vonultunk volna a pártállami pimaszság ellen.

A magántulajdon és a piaci verseny a kormánypártok számára szintén elvesztették eredeti jelentésüket, és a pillanatnyi hatalmi érdek kiszolgálói lettek. A magántulajdon akkor jó, ha a Fideszt szolgálja, vagy ha könnyen elvehető – mint a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások vagy a takarékszövetkezetek. A piaci verseny már-már ismeretlen fogalommá válik a mai Magyarországon. Elkötelezett jobboldaliaknak kiosztott trafikmonopóliumok, fideszes nagyvállalkozóknak ítélt állami földek, az egyik kollégiumi társnak odajátszott közbeszerzések és hirdetési megbízások.
Én, Orbán Viktor, aki Önöknek, honfitársaim, annál a Nagy Imre beszédnél felesküdtem a haza képviseletére, és ehhez kértem a támogatásukat, nem tudom elfogadni, hogy egy szabadságra, nyitottságra, önrendelkezésre hivatott európai országból egy központosított, magába forduló, összeesküvés-elméletekbe menekülő „félázsiai” országgá váltunk, amelyben a kiépülő egypártrendszer tudatosan megfélemlíti az aktív és öntudatos polgárait. És nem tudom elfogadni azt sem, hogy az egyéni és nemzeti szabadságot mindenek fölé helyező, az uralmi önkény ellen küzdő Orbán Viktor helyett egy a hatalmához ragaszkodó, vita helyett rossz döntéseket parancsba adó miniszterelnök kormányozza az országot.
A mai kormányfő visszavezette az országot oda, ahonnan 1989-ben ki akartam menteni: az önkénybe. Míg az Országgyűlésben a többség zsarnoksága uralkodik, a gazdaságban a fideszes oligarchák kisebbsége gyakorolja az uralmat.

Honfitársaim!
Magyarországon ismét eljött a rendszerváltás ideje! Egy új pártállam van épülőben, ismételjük meg ezért együtt újra: „Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni!” Számítok Önökre, hogy Magyarországot ismét a szabadságot szerető, független, aktív polgárok otthonává tehetjük! Mert a szabadság nem hagyja magát!

13 júl 31

A tolerancia szabadsága

A Tolerancia diktatúrája címen a Heti Válaszban megjelent cikk arra figyelmeztet minket, hogy az elszemtelenedett meleg kisebbség már a többség jogait veszélyezteti.  A lap a diktatúra szót használja annak érzékeltetésére, milyen elnyomás alatt élnek a nyugati világ heteroszexuális tagjai, akiken a társadalom pár százalékát kitevő melegek uralkodnak.

Én személy szerint ilyen elnyomást nem tapasztaltam sehol, nekem úgy tűnik, hogy mi, heterók egészen szabadon élhetjük attól még az életünket, hogy közben a melegek szabadságát is elismerjük. Ahogy a vajdasági szerb többség jogait sem veszélyezteti a magyar kisebbség egyenjogúsága – bár ott is vannak olyanok, akik a kisebbségek jogainak elismerését rögtön a többség jogainak korlátozásaként élik meg. Szerintem tévedés azt hinni, hogy a magyarországi melegek/vajdasági magyarok/egyiptomi keresztények stb. jogait csak a többség kárára lehetne érvényesíteni.

Valójában mindenki nyertesnek érezheti magát, ha nyitottan gondolkodunk. A toleráns liberális politika éppen abból a belátásból indul ki, hogy a modern társadalmakban mindenki egyszerre tagja valamilyen többségnek és valamilyen kisebbségnek.  A többség szereti a focit, de tudomásul kell venni, hogy vannak, akik nem. A többség nem kedveli a pacalt, de vannak, akik igen. A többség katolikus, de tudomásul kell venni, hogy sokan más felekezethez tartoznak.  Tehát a pacalszerető, református focidrukker egyszerre kisebbségi és többségi – attól függ, hogy identitásának melyik részét szemléljük.

Egy társadalomban akkor élhetünk önazonosan, kevesebb komplexussal, ha senkire nem kényszerítődnek rá más preferenciái, a sajátját viszont bárki szabadon érvényesítheti, amíg azzal nem korlátoz másokat. Nem kötelező pacalt enni, de aki akar, ehet; nem kötelező szeretni a focit, de aki akarja, szeretheti; és –szemben a Heti Válasz által sugalltakkal – nem kötelező melegnek sem lenni, csak szabad. 

Pontosan ez a különbség a diktatúra és a demokrácia, a liberalizmus és az önkény között.

Mindezt azért fontos tisztázni, mert Magyarországon egyáltalán nem a meleg kisebbség veszélyezteti a többség vagy más kisebbségek jogait. Más a helyzet például a KDNP-vel, amely olyannyira kisebbség, hogy a közvélemény-kutatásokban nem is lehet kimutatni egyszersmind mással sem foglalkozik, mint hogy az ízlését, miként erőltetheti rá a többiekre.

Szerintük nem helyes vasárnap vásárolni, ezért el akarják érni, hogy más se vásárolhasson vasárnap. Nekik a hagyományos családmodell tetszik, ezért azt akarják, hogy mindenki ilyen típusú családban éljen. Az élettársak például nem alkotnak igazi családot – szerintük. És a törvények szerint sem, mert a KDNP-nevű kisebbséget nem zavarja, ha mások jogait korlátozza. Elítélik és nehezíteni akarják az abortuszt. Amire joguk van. Arra már nem lenne joguk, hogy az értékrendjüket rákényszerítsék a többségre. Nem úgy persze, hogy az abortuszt betiltják, hisz pragmatizmus is van a világon, de úgy már igen, hogy a nők fizikai fájdalmát csökkentő tablettát nem engedik alkalmazni. Ugyanígy nem engedik a törvény által védeni a nőket a családon belüli erőszaktól, mert szerintük a családon belül erőszak nem is létezhet. Inkább szenvedjenek egész életük során egyes családok tagjai, a fő, hogy a „kereszténydemokrata lobbi” családról vallott nézetei érvényesüljenek. És akkor Hoffmann Rózsáról és a nem vallásos többségre kényszerített kötelező hit/etika-oktatásról  még nem is beszéltünk.

A vallásos magyar polgárok meggyőződését tiszteletben kell tartani, de senki ízlését, felfogását nem lehet másokra ráerőltetni. Mi, liberálisok azért harcolunk, hogy a jog adta kereteken belül szabadon, retorziók nélkül választhassák a számukra helyes értékrendet hívők és nem hívők egyaránt. Egyébként Ferenc pápa a napokban empátiával nyilatkozott a melegekről, mondván: „ha valaki meleg és az Urat keresi, és jó szándékú, ki vagyok én, hogy elítéljem?”. Örülök az új hangvételnek, remélem, ez elindít majd komolyabb változásokat a katolikus egyházon belül is.

Addig is nem árt leszögezni, hogy, tényleg nehéz együtt élni a kisebbségekkel. De a KDNP-t – amely a napokban az SZDSZ megszűnését történelmi elégtételnek nevezte - is tolerálni kell. 

13 júl 22

Ki védi meg a magyar embereket?

"Kádár János kiválónak tartja Magyarország és a Közös Piac együttműködését a gazdaság területén, nehezményezi ugyanakkor, hogy a tőkés országok a Szabad Európa rádión keresztül megpróbáltnak beavatkozni belső ügyeinkbe." Ha elővesszük a Magyar Nemzet hetvenes években kelt számait, csak a nevek miatt kelthet gyanút, hogy nem a tegnapi újságot olvassuk. Orbán Viktor úgy beszélt a minap tartott nagyköveti értekezleten, mintha az egykori főtitkár tartott volna expozét. Szerinte a "kemény témákban" azaz a gazdaság és a védelem területén minden a legnagyobb rendben van, tehát nem érti, hogy a "puha témák" - értsd: az emberi és politikai jogok, a kisebbségek, a sajtószabadság, a hatalmi ágak szétválasztása - kapcsán miért avatkoznak bele a nemzetközi szervezetek és nyugati országok a dolgunkba.

Sokan elemezték már a beszédét, rávilágítva, hogy a gazdaság állapotáról mondott megállapításai, akárcsak a Wall Street Journal-nak adott helyzetértékelésének számadatai köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Arról már kevesebb szó esett, hogy az uniós tagság mellett kizárólag gazdasági érveket hozott fel. Ez tűnik fel a választópolgároknak sürgősséggel kiküldött miniszterelnöki spamben is: "Az Európai Unió kénytelen megszüntetni a hazánkkal szemben 2004 óta folytatott túlzott-deficiteljárást. Ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk, ami a magyaroknak jár. Ez azt jelenti, hogy Magyarország egy fontos csatában győzött."

Hogy az Európai Unió egyben értékközösség is lenne, amelyhez mi is csatlakoztunk, a Létező Nemzeti Együttműködésben nem történik említés. Fizessetek, ruházzatok be, de "belső ügyeinkbe" nem szólhattok bele: ismerős érvek negyven évvel ez előttről. Pedig van egy óriási különbség 1973 és 2013 között. Az EU már régen nem az a Közös Piac, amivel még Kádár János is ideológiamentesen együttműködhetett, - amikor Orbán lopakodó föderalizmusról beszél, akkor annak a félelmének ad hangot, hogy egyszer számon kérik rajta az európai liberális alapértékek feladását.

Nem véletlen, hogy jobboldali sajtóban a magyar nép ellenségeinek listáján Viviane Reding mellé szorosan felzárkózott Guy Verhofstadt, az Európai Parlament liberális csoportjának vezetője is. Őt, aki egy évtizeden át volt Belgium konzervatív-liberális miniszterelnök, s nehéz lenne lekomcsizni, jobb híján azzal próbálták meg hozzá nem értő mitugrászként beállítani a pártsajtóban, hogy fura frizurát visel. (Ehhez már nem elég a 70-es évek Magyar Nemzetét elővenni, itt az 50-es évek Szabad Népe ad mintát.) Verhofstadt egyik fő bűne, hogy – a szintén veszedelmes, hiszen Orbánt kinevető - Daniel Cohn Bendit-tel közösen írt könyvet, amelyben a föderális Európa gondolatát népszerűsítik. A két politikus ezért a múlt hónapban elnyerte az Év Európai Vezetője díjat Brüsszelben. Ők ketten nagyon sok mindenben nem értenek egyet, de abban igen, hogy az Európai Unió alapértékeiből egyenesen következik a tagállamok közötti szorosabb együttműködés. Mi, magyar liberálisok szintén ebben hiszünk. Azon dolgozunk, hogy a könyvnek magyar kiadása is legyen, - ha másért nem, hogy legyen mit kiátkozni a Magyar Nemzet Vörös harag rovatában.

Még mérsékelt konzervatív barátaimtól is hallom: hogy jönnek az uniós politikusok ahhoz, hogy a választott magyar kormányt rendre kritizálják, hiszen nincsen mögöttük ehhez elegendő legitimitás. Felejtkezzünk most el arról, hogy az Európai Parlament képviselőit is a nép választja, hiszen arra az a válasz, hogy igen, de nem a magyar nép. Inkább emlékezzünk arra, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb arányú közös döntését a magyar nép éppen ebben a témában hozta meg. 2003. április 12-én, a csatlakozási népszavazáson 83,76%-os arányban döntöttek úgy a magyar választók, hogy az Európai Unió parlamentje megvédhesse alapjogainkat, - akár a nemzeti kormány jogfosztó, Európa-ellenes lépéseivel szemben is. Ezt tette meggyőző többséggel az Európai Parlament, és ezt tette, ezt teszi Guy Verhofstadt is.

 

13 júl 18

Orbán "árvái"

Egy kis érdekesség és összehasonlítás, hogy ki milyen megbecsülésben részesül az Orbán-kormányban. 

Kezdő közalkalmazottak fizetése

Kezdő orvos

  • A korábban érvényben volt bértábla alapján: bruttó 129 500 forint/hó
  • A ma érvényes, 2012. április 26-án benyújtott egészségügyi törvényjavaslat szerint átalakított egészségügyi bértábla alapján: bruttó 195 323 forint/hó 

Kezdő pedagógus

  • Ma érvényben levő bértábla alapján: bruttó 122 000 forint/hó
  • Az új pedagógus életpálya modell alapján, várhatóan szeptembertől
  • főiskolai végzettségű pedagógus: bruttó 176 400 forint/hó
  • egyetemi végzettségű pedagógus: bruttó 196 000 forint/hó 

Kezdő kormánytisztviselő

  • A köztisztviselők bérezése egy egységes illetményalap alapján történik, ezt bizonyos szorzókkal kell beszorozni ahhoz, hogy megkapjuk a kormánytisztviselő bérét. Az illetményalap 38 650 forint. A fizetés függ a végzettségtől, a munkáltatótól, és a pályán eltöltött évek számától.
  • A kezdő kormánytisztviselő fizetése bruttó 119 350 forint/hó (3,1-es szorzó)

 

Orbán Viktor sporttanácsadóinak fizetése 

Takács Mihály, miniszterelnöki főtanácsadó, kormánytisztviselői jogviszonyban

  • Feladat: tanácsadói munkája mellett korábban vitte a felcsúti utánpótláscsapat edzői teendőit is, és kivette a részét a Puskás Akadémia indulójának megalkotásából is. Orbán csapattársa az F.C. Felcsútban.
  • Fizetés: bruttó 650 000 Ft/hó

 

Balogh Gábor, olimpiai ezüstérmes és világbajnok öttusázó, a Miniszterelnökségen működő Sporttanácsadói Iroda vezetője

  • Feladat: a sporttal kapcsolatos koncepciókra, programokra tesz javaslatokat szakértői tanácsadás keretében, és közreműködik az érintett miniszterek sporttal kapcsolatos tevékenységének összehangolásában
  • Fizetés: bruttó 747 880 Ft/hó
  • További posztok: Magyar Diáksport Szövetség vezetője

 

Kárpáti György, egykori vízilabdázó, Orbán Viktor sporttanácsadója egy éves szerződéssel

  • Feladat: „a megbízó igénye alapján” közreműködés a különféle a sportágakkal kapcsolatos kormányzati koncepciók kidolgozásában, és „szükség esetén” megvalósításában.
  • Fizetés: bruttó 670 000 Ft/hó + életjáradék három olimpiai aranyérméért

 

Grosics Gyula, az Aranycsapat egykori kapusa, 2011 eleje óta sporttanácsadó a Fidesz mellett

  • Fizetés: kifizetés nyolc alkalommal, összesen mintegy 3 millió Ft értékben + 500 000 Ft/hó járadék a Nemzet Sportolójaként

13 júl 04

Magyarország történetének legnagyobb bankrablása

A Szabad Nép 1947. május 28-án számolt be arról, hogy a kormány Gazdasági Főtanácsa kommunista javaslatra döntött négy bank állami ellenőrzés alá helyezéséről; és miniszteri biztosokat küld ki ezekbe a bankokba. Ez a rendszabály az államosítás előkészítését szolgálja, – írja a lap. A Magyar Kommunista Pát és a szociáldemokraták üdvözölték a döntést, és szót emelték az egész hitelszervezet államosítása mellet. A pártok követelték a kisgazdapárti Nagy Ferenc miniszterelnök lemondását, amiért nem támogatta az államosítást, csak a fokozott állami ellenőrzést.

Ez pusztán egy történelmi emlék, amelynek semmi köze sincs ahhoz, hogy Áder János visszaküldte megfontolásra a parlamentnek a takarékszövetkezeti törvényt. Azt a törvényt, amely egy 370 milliárd forintos mérlegfőösszeget kezelő, 1800 fiókkal és több, mint 1,1 millió fős ügyfélkörrel rendelkező bankcsoport államosítását teszi lehetővé. A 104 tagot számláló takarékszövetkezeti szektor fő tulajdonosai a szövetkezeti tagok, azaz magánemberek vagyonát venné el egy tollvonással a kormány.

Az országgyűlés már pénteken újratárgyalja a törvényjavaslatot. Ha semmibe veszik a köztársasági elnök akaratát, akkor a szemünk láttára fog lezajlani Magyarország történetének legnagyobb bankrablása. Az indok ez esetben is éppen olyan mondvacsinált, mint Rákosiék idejében. Nem igaz ugyanis, hogy a takarékszövetkezetek tőkehiányosak lennének, és nem lennének képesek hitelezni. Ennek – a most szintén beszántásra ítélt Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete nyilvános elemzései szerint – éppen az ellenkezője igaz. A PSZÁF 2013. I. negyedévi összesítése szerint a takarékszövetkezetek tőke megfelelési mutatója jobb, mint a bankszektor hasonló adata.

Mivel – Rákosiékkal szemben – az Orbán-kormány meg is mondja, hogy az államosítás után újra magánkézbe kívánja adni a takarékszövetkezetek bankját, a Takarékbankot, nyilvánvaló, hogy sima útonállásról van szó. Trafikok után majd takarékszövetkezeti fiókokkal lehet kifizetni a járási párttitkárok rokonságát, az országos elvtársakat pedig takarékbanki részvényekkel. Ami nemcsak a lopás ténye miatt felháborító, hanem azért is, mert a magyar települések harmadán nincs más bankfiók a takarékszövetkezeten kívül. Vagyis hitelt csak az kaphat majd, akit az állampárt erre érdemesnek talál, az ügyfelek pénzügyi adatai felett pedig pártcsinovnyikok őrködnének. A törvényjavaslat szerint a vonakodó takarékszövetkezetek működési engedélyét visszavonhatják. A pár nap alatt lezavart, minden egyeztetést nélkülöző attak füstje mögül kibontakozik a bankszektorral szembeni egész pályás letámadás elindítása is. Az államosítás utáni bankra nem vonatkoznak majd a többiekre érvényes szabályok, így akarják térdre kényszeríteni a külföldi tulajdonú pénzintézeteket és az OTP-t. Patait, Surányit, Csányit és a többieket. A felháborító, puccszerűen előkészített döntést követően lemondott a Takarékbank elnök-vezérigazgatója, Demján Sándor, a Fidesz kormányt támogató nagyvállalkozó pedig felháborodott levelet írt a miniszterelnöknek. Az ő érveiket figyelembe se vették, s hamarosan kiderül az is, hogy Áder Jánosnak számít-e még szava. Az Orbán kormány pedig megint bebizonyította, hogy retorikában jobboldali, tetteiben államszocialista. Nem tiszteli sem a jogot, sem a tulajdont sem az európai normákat.

Velük szemben a Liberálisok kiemelt célja a magántulajdon védelme az állammal szemben. Ezért előre figyelmeztetjük azokat, akik a takarékszövetkezeti tagok vagyonának megszerzésén ügyködnek, hogy amennyiben az állami segítséggel történő bankrablás megvalósul, mindent megteszünk majd a felelősök büntetőjogi felelősségre vonása érdekében.

 

 

13 jún 25

A deficitcsata vesztesei

Levélben tájékoztatja Orbán Viktor miniszterelnök a lakosságot a Magyarországgal szembeni túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséről: Magyarország kikerült a 2004 óta folyó túlzott deficit-eljárásból, de ezt olyan áron érte el, amely hosszabb távon csökkenti a gazdasági kilábalás és felzárkózás esélyét.

Az Európai Bizottság május végi javaslata után már csak puszta formalitás volt az uniós pénzügyminiszterek tanácsának (Ecofin) pénteki döntése, amelynek értelmében Magyarország ellen megszüntetik a költségvetési túlköltekezés miatt példátlanul hosszú ideje, 9 éve indított eljárást. A magyar államháztartás GDP-arányos egyenlege ugyanis három éve a 3 százalékos küszöbérték alatt található, és a Bizottság szerint jövőre sem száll el a büdzsé.

„Megnyertük a deficitcsatát” – hirdeti a Szabad Nép, pedig a döntés éppen azt bizonyítja, hogy nincs kettős mérce, amiről az Orbán-kormány korifeusai annyit papoltak. A túlzott deficit-eljárás ügyében az unió végrehajtó intézménye tartotta magát a szakmai szempontokhoz, és, bár más vonalakon keményen (és tegyük hozzá: jogosan) kritizálja a magyarországi állapotokat, a jogállami elvek megsértését, a deficiteljárásba politikai szempontokat nem kevert. Ezzel egyszersmind elhárult annak a veszélye, hogy a gazdaság egyensúlyi problémáira való hivatkozással (vagy, miként a Fideszben sokan gondolták: a költségvetési hiány ürügyén, de valójában politikai okokból, a nyugati tőke nyomására) az EU támogatásokat vonjon meg Magyarországtól.

Hazánk az egyensúlyi mutatókat tekintve egy lépéssel közelebb került az uniós főáramhoz. Az elmúlt három évben az államháztartási hiányt leszorította a kormány, és megállt az államadósság növekedése is. Tegyük hozzá: valójában átalakult „nyugdíjadósággá”, hiszen az öngondoskodásra ösztönző magán megtakarításokat beöntötték a közösbe, azaz a magyar állam már nem a nemzetközi hitelező pénzintézetektől, hanem a jövő nyugdíjasaitól szerzett pénzt, hogy kiadásait fedezni tudja. A folyó fizetési mérleg is többletet mutat – igaz, ennek oka főképp a csökkenő fogyasztás (azaz az elszegényedés) miatt visszaeső import. Az infláció is visszaesett, – ennek azonban egyszeri oka van: a durván voluntarista rezsicsökkentés, amelynek bújtatott árnövelő hatásai csak jövő ilyenkor lesznek érezhetők, azaz inflációnövelő hatásuk is akkor jelentkezik majd.

A gazdaság tehát a stabilitás jegyeit mutatja, ám csalóka ez a napfény. A mélyrétegekben tovább tart a jégkorszak. Miközben sikerült unortodox (magyarul: anti-liberális) módszerekkel Európa egyik legalacsonyabb államháztartási egyvelegét kikeverni, növekedési kilátásaink alaposan leromlottak. A kilencvenes évek él tanulójának tekintett Magyarország ma már egy másik ligában focizik – sajnos a korábbinál (legalább) egy osztállyal lejjebb. Az Eurostat legfrissebb kimutatása alapján a tágan vett régióból immár csak Lettország, Románia és Bulgária áll mögöttünk, ami az egy főre jutó GDP-t illeti. A többiek, ideértve Szlovákiát és Litvániát is, már mind előttünk száguldanak. Tizenkét évvel ezelőtt Magyarország még első volt a régióban, miközben most – a Világgazdasági Fórum listáján a 29-ről a 61. helyre visszaesve – az egyik utolsó helyet foglalja el.

A nemrég elfogadott Varga-csomag immár a hetedik (!) átfogó takarékossági intézkedés 2013-ban, és nem igazán különbözik a Matolcsy-féle kapkodó intézkedésektől. A bankokra kivetett újabb sarc (az önkormányzati adósságátvállalás után), valamint a megtakarítások megadóztatása (kamatadó növelése) tovább apasztja a hitelezés beindulásának lehetőségét. Az a kormány, amelyik Széchenyit tűzi gazdaságpolitikája zászlajára, úgy tűnik, nem tudja, hogy hitel nélkül nincs beruházás sem. Beruházás nélkül pedig gazdasági növekedés sincsen.

Ezért katasztrófa, hogy Magyarország a régió legalacsonyabb GDP-arányos beruházási rátájával rendelkezik. A magyar gazdaság növekedési kilátásai igen rosszak, és ezen sajnos az sem változtat, hogy költségvetés egyensúlyát ideig-óráig sikerült helyreállítani. Az anti-liberális gazdaságpolitika körforgását a Kádár-korszakból ismerhetjük. Ha nem lesz érdemi növekedés, akkor tovább folytatódik a „húzd meg – ereszd meg” gazdaságpolitikája. Jönnek majd a további megszorítások, amelyeket rövid távú osztogató periódusok szakítanak meg. A gazdasági folyamatokat értő Széchenyikre senki sem kíváncsi, a liberális gazdaságpolitika szitokszó lett. Így új Lánchidak helyett jó, ha csónakot vehetünk.

vissza az oldal tetejére