Az Eurostat legújabb adatai szerint Magyarországon ma hárommillió embert fenyeget az elszegényedés. Közülük azok tudnak maguknak jobb pozíciót kiharcolni, akik a sarkukra állnak. Ezt most a diákok és néhány bátor oktató – elismerés nekik – megtették Szegeden és Budapesten egyaránt.
Igazuk van: az Orbán-kormányban csak így lehet alkudni.
Orbán Viktor ugyanis egyáltalán nem ért másból, csak az erőből. Az egykor oxfordi ösztöndíjjal is tanult miniszterelnök ma félázsiai származást emleget, és félázsiai kultúrát hoz Magyarországra, ahol az ajtót berúgni teljesítmény, de hogy utána mi lesz, az senkit sem érdekel. Nem lehet meggyőzni arról, hogy ha egy pedagógus bruttó 110-120 ezer forintot (többet ér egyes diákjaik telefonja) visz haza egy hónapban, akkor tényleg alkalmatlanok és önfeláldozó szentek fogják alkotni a tanári kart, ahogy nem lehetett meggyőzni arról sem, hogy a németországinál magasabb magyar tandíj irreális és csak a felső tízezer gyermekeit engedi a felsőoktatásba. A diákok és tanárok ma erőt mutattak, olyan erőt, amiből talán Orbán Viktor is ért.
Az Európai Bizottság erős, hiszen vissza tudja tartani a Magyarország számára folyósított támogatásokat, amíg tart a túlzottdeficit-eljárás. Ezért a kormány – bár retorikában folyamatosan harcol az Európai Unióval – hajlandó végrehajtani azokat az intézkedéseket, amiket megkövetel tőle. Így lett a jogállami normákat felrúgó bírói törvény kicsit visszafogottabb, így kerültek ki a legvadabb elképzelések a továbbra vállalhatatlan médiatörvényből. Persze önmagában is sokatmondó, hogy az Orbán-kormány a Fidesz szakértők, civilek és választók véleménye helyett kizárólag fenyegetésre hajlamos változtatni álláspontján.
De nemcsak az Európai Unió képvisel erőt a magyar kormánnyal szemben, hanem bizonyos választói csoportok és szakszervezetek is. Aki ki tud állni a maga érdekében, előbb-utóbb sikerrel jár. A MÁV-dolgozók például a politikai karrierrel már évtizedek óta kacérkodó Gaskó Istvánnal az élen például megkapják azt a pénzt, ami valószínűleg jár is nekik. Mert a kormány tudja: ha nem fizet, sztrájkkal kell számolnia, ami szintén pénzbe kerül (no meg háborgó választókat okoz), csak nem tehet ellene semmit.
Az orvosok és nővérek nem tehetik meg ugyanezt. Ők ugyanis gyógyítani akarnak: ha pedig sztrájkolnak, azzal embereknek ártanak – még akkor is, ha természetesen a legfontosabb beavatkozásokat elvégzik, és még ügyeleteket is tartanak. Egy orvos vagy nővér sztrájkja a közvélemény szemében kegyetlenség, holott ha a vasutasok fellépését elfogadjuk, akkor az egészségügyben dolgozók esetében is indokolt lenne a magyarországi bérek mellett. Az orvosok tehát nem sztrájkolnak, hanem külföldre mennek, esetleg belemennek a számukra is megalázó hálapénzes kompromisszumokba. Egyik sem jó válasz. Ne legyenek kétségeink, itt az a folyamat, ami a frissen végzett egyetemisták esetében most kezd tömegessé válni, már rég lejátszódott: a 35 és 50 év közötti egészségügyi dolgozók jelentős része Nyugat-Európában dolgozik.
Csakhogy a tanároknak nincsen ilyen lehetősége. Egy magyar-történelem szakos tanár nem tud Norvégiában tanítani, de lehet, hogy nem is akar. Viszont egyre jobban érzi a saját bőrén, hogy a tanítás, amit hivatásaként választott, többé nem jelent megélhetési forrást. Nemcsak lakást, autót venni, gyereket nevelni nem lehet ebből a fizetésből, de egyetlen ember sem tudja fenntartani magát belőle. Ez nemcsak etikátlan, de súlyos következményei lesznek a társadalomra nézve már a közeljövőben. Aki ugyanis nem tud normális, kiszámítható életet fenntartani, előre tervezni és legalább közel kiegyensúlyozott életet élni, az a gyerekek oktatására sem lesz alkalmas élethelyzetben. És ez legkevésbé sem a tanárok hibája.
Mi következik ebből? Az, hogy a tanároknak, az orvosoknak, hasonlóan a vasutasokhoz és a BKV-dolgozókhoz, a sarkukra kell állniuk, ha változást akarnak. Most itt a lehetőség: a diákok felismerték, mit kell lépniük. Az oktatói kar támogatása és saját követeléseik beépítése lehet az egyetlen jó lépés. El kell menni a falig, és akkor talán lehet egy ésszerű kompromisszumot kötni az oktatói bérek emelésében és egy társadalmilag igazságos felsőoktatási finanszírozási rendszer megalkotásában.
Lehet és kell is érvekkel és tárgyalással próbálkozni, de érdemes felismerni: a jelenlegi miniszterelnök kizárólag az erőből ért. Akkor változik bármi, ha vele szemben erőt mutatnak: márpedig a diákoknak és pedagógusoknak és is van ereje. Előbbiek már kezdik ezt megmutatni, most utóbbiakon a sor.
Ha tetszett a bejegyzés akkor kövessen a Facebookon.
