“Those who surrender freedom for security will not have, nor do they deserve, either one.” ― Benjamin Franklin

Az a választások előtt is világos volt, hogy a Fidesz totális média hatalomra tör, de hogy ilyen gyorsan és ilyen erőteljesen indította meg újabb támadását, az sokakat meglepett. Főleg azokat, akik valamiféle konszolidációban, megnyugvásban reménykedtek. Ez hiú ábránd volt. A konszolidáció elmaradt és ezt az Origó és az RTL elleni támadás mindenki számára bizonyította. Hangozzék bármilyen furcsán, de amikor az RTL üzleti érdekeiért harcol, mindannyiunkért teszi azt.  Mert ha egy ilyen erős fegyverekkel rendelkező vállalkozást képes a Fidesz bedarálni, akkor többé már senki sincs biztonságban. Ezért lehet azt mondani, hogy szimbolikusan ez a végső harc a sajtószabadságért, a szabadságunkért.

Jó politika vs. propaganda

Nem érdemes azon okoskodni, hogy a Fidesz totális médiahatalomra törekvő szándékai álltak-e az Origo és a reklámadó ügye mögött. Ezt tényként kell elfogadni. A Fidesz cinikus autokrata módjára nem hisz a jó politikában.  Nem hiszi, hogy becsületesen és demokratikus úton, jó politikával hatalmon lehet maradni. Csak a propagandában hisz.

Jellemző, hogy az RTL új stílusú híradója által felhozott szakállas témák - mint például Mészáros Lőrincz meggazdagodása - az újdonság erejével hatottak a nézőkre. Sokan most vették észre, hogy eddig egy propaganda valóságban éltek. Ilyen propaganda valóságot szeretne a Fidesz a magyar választók elé tárni. Ehhez szükséges a teljes magyar médiapiac. Itt két komoly rést láttak a kormánypárt stratégái. Az online médiát és az RTL-t. Ezek a sajtószabadság utolsó védvonalai, ha ezek elesnek, a Fidesz Patyomkin faluja teljes lesz.

Az öncenzúrára kényszere

Az Origó főszerkesztőjének esete és a körülötte lévő erős indulatok fontosak a Fidesznek. Örül minden hírnek, ami azt terjeszti, hogy a kormány olyan hatalommal bír, hogy aki neki nem tetsző témákról ír, azt képes kirúgatni. A Fidesz üzenete egyszerű: mindenki jobban teszi, ha nem húz ujjat a párttal, mert elveszítheti állását és a szűkülő médiapiacon nehezen kap újat, mert ma itt a legnagyobb munkáltató a kormánypárt és vállalkozói. Ellenben, aki behódol, erősen gyakorolja az öncenzúrát, az könnyen karriert csinálhat. Ez az autokrácia egyszerű receptje.

Az ügyben éppen ezért fontos momentum az, ahogyan az Origó kirúgott főszerkesztőjének kollégái viselkedtek. Bátran kiálltak munkatársuk mellett és vállalták az állásvesztéssel járó veszélyeket. Példát mutattak sokaknak, hiszen nem lesznek változások, ha nincs néhány ember, aki képes biztonságát kockáztatni érte.

Nem leszünk gyarmat

A kormányzat örömmel veszi meg közösségi pénzért szabadságunkat és sajtószabadságunkat, ha van eladó a piacon. A hírek szerint ez történt az Origó esetében. Éppen ezért fontos lenne, hogy a német nagyvállalat tisztázza magát a kérdésben, hiszen nagyon rossz üzenet az, és a Fidesz propagandáját erősítené, ha a magyarok úgy éreznék, a nyugati cégek tényleg csak anyagi érdekeiket nézik és ők is olyan cinikusak, mint a magyar kormány.

Az elmúlt hónapokban voltak ilyen üzletek, amikor függetlenségünket, baltás gyilkosunkat  cseréltük atom reaktorra, vagy állampapírra. De ezek az üzletek a ,,sötét” kelettel köttettek, és joggal gondoltuk, hogy uniós, demokratikus államok (pl. a német cégek) tartózkodnak az ilyen tranzakcióktól, mert biztosak lehetnek benne, ha elveszik a szabadságunk maradékát Magyarországon, akkor hamarosan ennek ők is vesztesei lesznek. Ráadásul nehéz lesz a szabadság mellett érvelniük az energia- és pénzügyi szektorban úgy, ha tudjuk, hogy jó pénzért a telekommunikáció piacon hajlandók a szabadságot eladni.

A Fidesz nem bírja a versenyt, mert abban veszít

Az RTL-t a gazdasági támadás érte. A reklámadó valóban a magyar média totális kivéreztetését eredményezi, de rövidtávon az RTL szempontjából a Fidesz holdudvarának üzleti érdekeit is szolgálja. Az általuk megszerzett TV2 ugyanis képtelen a piacon győzni, hiába tömik állami pénzzel. A Fidesz nem hisz a versenyben, mert gazdasági versenyben még soha nem nyert. Csak uram-bátyám kapcsolatokkal, ügyeskedéssel, a piac állami befolyásolásával az ellenfelek ellehetetlenítésével, vagy tönkretételével. Így van ez általában a beruházásoknál, az út és vasútépítésben, a rádiós és óriásplakát piacon, a stadionépítésekben, a trafikoknál és mindenben, amihez hozzányúlnak. Ez lett volna a nagy terv a kereskedelmi tévéknél is. A reklámadó tönkreteszi az RTL-t, azt olcsón megveszi valami kormányközeli cég, és ezzel kész az állami monopol hírszolgáltatás…

Az RTL, mint hős?

Ha az elmúlt évek gyakorlatát vizsgáljuk, hogy milyen erőtlenül viselkedtek a Fidesz által megtámadottak, akkor az RTL-t akár hősnek is nevezhetnénk. Hiszen az RTL nem ijedt meg, felvette a kesztyűt és harcolni kezdett. Igaz, anyagi érdekeit védi. Ezzel azonban nincs semmi baj, mert aki anyagi érdekeit, magántulajdonát védi, a magyar szabadságot is védi, hangozzon ez bármilyen patetikusan is sokaknak, mert szabadság alapja a magántulajdon szentsége.

A Fidesz láthatólag meglepődött és megdöbbent az RTL reakcióján és elkezdett még mélyebbre süllyedni a maga mocsarában. L. Simon László - mintegy aktuális Acél Györgyként – egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy Győzike és a Való Világ mennyire ártalmas a népnek. Mi más ez, ha nem cenzúra? A hatalom el akarja dönteni, mi megfelelő és mi nem, mi a jó műsor és mi nem. Majd jött Varga Mihály pénzügyminiszter, aki NAV vizsgálatot rendel el az ellenszegülő tévé csatornánál. (A napokban elfogadott reklámadót már most módosítani akarja a kormány, hogy kétszeresére emelhesse a kesztyűt felvevő csatorna büntetését.) Itt már tiszta jelezést kaptunk: a Fidesz hajlandó az utolsó határvonalat is átlépni. A kormány újdonsült barátjának, a putyini Oroszországnak a rendszere kezd megvalósulni hazánkban - katonák nélkül, de jól kiképzett pártkatonákkal.

A RTL eset tanulságai

2010 előtt, aki azt akarta tudni milyen kép él az átlagszavazó fejében a magyar valóságról, annak elég volt a két kereskedelmi tévé híradóit nézni. Minden fontosabb ügyről tudósítottak. A 2010-es választások után váltak a híradók fekete lyukká, említésre méltó politikai hírt nem közöltek. Nem tudjuk mi zajlott a héttérben, de valamiféle kimondott, vagy kimondatlan megegyezés születhetett. A két nagy kereskedelmi tévé nem politizál, ezért cserébe zavartalanul működhetnek. A TV2 direktebb befolyás alatt működött, az RTL egyszerűen rövidtávú üzleti célokért elcserélte a politizálás szabadságát. A politizálás szabadsága, az öncenzúra, a sajtó szabadsága cserébe az üzlet biztonságáért.

Amit ebből tanulni kell, azt Benjamin Franklin már 300 éve leírta: ha elcseréled a szabadságod a biztonságodért, hamarosan mindkettőt elveszíted. Franklin évszázados bölcsessége a magyar társadalom számára is tanulság.

A másik fontos tanulság, hogy fel lehet és fel is kell lázadni a Fidesz erőszakos viselkedése ellen. Lehet és kell őszintén írni és beszélni a Fidesz elfogadhatatlan tetteiről. Orbán csak az erőből ért, ha valaki elég bátor, akkor képes meghátrálásra kényszeríteni. Az Origó és az RTL azt üzeni nekünk, hogy érdemes és szükséges harcolnunk szabadságunkért!

Ez a harc lesz a végső

Bizonyos értelemben ez tényleg a végső harc, mert az RTL kemény ellenfél, olyan eszközei vannak, ami sem a magyar ellenzéknek, de még a magyar választóknak sincsenek. Az RTL - érveljenek bárhogy is  ellene - mindannyiunk harcát vívja, és ennek jelentősége jóval nagyobb, mint elsőre látszik. A nézők ezt látják, tudják, mert mint hírlik, a Híradó nézettsége folyamatosan nő. Jó lenne, ha ezúttal nem hagyna cserben bennünket a csatorna, amely az önkormányzati választás előtt ajánlatot kaphat a Fidesztől. Ha az RTL ezt elfogadja és újra visszavedlik a korábbi” alternatív” valóságot közvetítő híradóvá, akkor cserben hagy bennünket és stratégiai hibát követ el.

Minden magyar állampolgár, vállalkozás és szervezet érdeke, hogy megakadályozza a hatalom tovább korrumpálódását és erősödését, amely már ma is oly mértékben képes elvenni függetlenségünket, szabad döntéseink lehetőségét, ami kóros. Már ma is szinte minden visszaélés, korrupt döntés megúszható, eltüntethető a valóságból, elfedhető a propagandával. Ha ez így marad, senki és semmi nem tud megálljt parancsolni majd a hatalomnak és a  Fidesz maga is elkezd a propaganda valóságukban élni, elhiszi majd saját hazugságait is. A szabadságunk elvesztése rövid idő alatt megtörténhet, de visszaszerzése újra nagyon hosszú folyamat lehet. Mi tudjuk, hiszen egyszer már végigjártuk ezt az utat a Kádár-rendszertől a rendszerváltásig.

Íme, ez ennek a harcnak a tétje, és ne higgyünk annak, aki kisebbíteni próbálja jelentőségét.

Fodor Gábor,

elnök, Magyar Liberális Párt

Nagy Imre újratemetésétől - amikor mi, rendszerváltók egységesen utasítottuk el a kommunizmus nemzetfelfogását, amely kirekesztette a nemzetből mindazokat, akik nem értettek egyet a hatalommal - eljutottunk Orbán Viktor új, kirekesztő nemzetfelfogásához, amelyben a nemzeti gondolatot újra a liberális elvekkel szemben fogalmazza meg.

 A rendszerváltás örömmámora

25 év telt el 1989. június 16. óta, amikor százezrek vettek részt a rendszerváltás előtti, egyik legfontosabb politikai eseményen, a forradalom mártírjainak újratemetésén.

Nagy Imre és társai emléke előtt tisztelegveKirály Bélán, Mécs Imrén, Rácz Sándoron, Vásárhelyi Miklóson és Zimányi Tiboron kívül Orbán Viktor is beszédet mondott. A tér, a dátum a Kádár rendszer és a kommunizmus temetésének szimbólumává vált.

25 éve azzal a reménnyel mentünk a Hősök terére, hogy segíthetünk lezárni egy korszakot, amiben a nemzet ellenségének tartottak mindenkit, aki „másként gondolkodott”, máshogy látta a nemzet boldogulásának útját, mást gondolt arról, ki a jó magyar, vagy a kelet helyett a nyugathoz szeretett volna tartozni. 25 éve a hatalom szemében az volt a rossz hazafi, aki a szabad sajtót, a tiszta választásokat, a magántulajdon védelmét, a jogbiztonságot, vagyis a liberális eszméket kérte számon a kormányzaton.

Később a rendszerváltással kaptunk egy esélyt a történelemtől, hogy olyan nemzetet alkossunk, amely nem rekeszti ki politikai nézetei, szociális helyzete, vagy bármi más alapján polgárait, amely mindenkinek ad esélyt, hogy képességei szerint részt vegyen az ország építésében, boldogulásában, amely nem a hatalomhoz való viszony, hanem a teljesítmény alapján dönti el ki lehet sikeres és támogatott.

A feladat azonban nehezebb volt, mint az akkori örömmámorban látszott. Kiderült a kommunizmus öröksége nagyobb teher, mint gondoltuk. Az örökül kapott nemzetképtől és beidegződésektől nehezebb megszabadulni, mint reméltük, habár akkoriban sokan felhívták erre a figyelmet.

A kommunizmus öröksége újraéled

25 év alatt visszajutottunk ugyanoda, ami ellen annyit küzdöttük. Az az ember, aki Nagy Imre újratemetésének legemlékezetesebb beszédében kérte számon a szabadságot a kommunista kormányzaton, ma ő maga osztja újra jó és rossz magyarokra az országot. Rossz magyarnak nevezi azokat, akik számon kérik rajta és kormányán az általa korábban oly nagyra tartott liberális eszméket, a sajtószabadságot, a jogbiztonságot, a magántulajdon védelmét, a tiszta választásokat.

Úgy tűnik Orbán megadta magát a kommunizmus átkának, nem küzd tovább ellene, inkább saját hatalmi érdekei szerint használja. Újraéleszti nemzetképét, emberképét, ellenségképeit, amely sokak lelkébe láthatóan mélyen beleivódott és erre építi új hatalmi rendszerét.

Az új ellenségkép középpontjában pedig a kommunizmusból jól ismert fő gonosz, a nyugati liberális értékrend áll. Ennek megfelelően, az utóbbi néhány beszédében saját kormányzati világképét élesen szembeállítja a liberalizmussal.

A Tisza szobor felavatásán mondott beszédében, amelyet néhány nap híján épp 25 év választott el a Nagy Imre újratemetésén mondottól így beszélt: „Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak?”

A két beszéd, mintha keretbe foglalná Orbán Viktor elmúlt 25 évben befutott, sok és alapos változáson átment politikai pályáját. Mintha korábbi, ifjúkori önmagával vitatkozna, korábbi tettei fölött érzett bűntudatát öntené szavakba. Amíg 1989-ben a csődbe jutott kommunista korszak után liberális korszakot várt, addig ma egy nehezebben értelmezhető nemzeti korszakban reménykedik és a liberalizmust ítéli el.

Nem kell a miniszterelnök személyiségfejlődésével foglalkoznunk. El kell fogadnunk, hogy az emberek változnak, még azt is, hogy ekkorát. Sokkal érdekesebb ennél a liberalizmus és a nemzet szembeállítása és az egykori radikális, liberális politikus új nemzetképe. Orbán ugyanis úgy tesz, mintha a nemzeti korszak és a liberális korszak egymással szemben álló fogalmak lennének, mintha a liberális politika nem lenne nemzeti politika. Ez a gondolat bizonyosan tetszik a szélsőjobboldali szavazótábornak és médiának, de egyszerűen hamis, semmilyen alapja sincs. Ezt azonban bizonyosan tudja Orbán Viktor, a korábbi harcos liberális.

Liberális korszak?

Egy percre meg kell állni annál a kijelentésnél, hogy a rendszerváltás első 20 évét sommásan liberális korszaknak nevezi. Kétségtelenül, minden rendszerváltó párt valamilyen mértékben hitt a liberális eszmékben és azok gyakorlatba ültetésében reménykedett. Ebben élen járt az akkori liberális Fidesz.

Azonban ez a korszak sokkal inkább nevezhető a kommunizmus súlyos tehertételével küzdő korszaknak, mint liberálisnak. Sok ötlet, módszer és megoldás volt, hogy valamilyen módon meghaladjuk a kommunizmus örökségét. Az első három kormány liberális reformjai segítettek ugyan, hogy megőrizzük vezető szerepünket a régióban, de az a kijelentés nehezen állná meg a helyét, hogy egy következetes liberális politika végig vitelét láttuk. A lakosság többsége soha nem szabadult meg a kommunizmus örökségétől, nem lett öngondoskodó, az államtól várt mindenre megoldást, idegesítette a verseny és a piacgazdasággal járó folyamatos változás és alkalmazkodási kényszer. Még ha a politikának voltak is liberális törekvései, azt nem tudta teljes mértékben a lakossággal elfogadtatni, éppen ezért nehéz sommásan liberális korszakról beszélni. Kemény küzdelem volt és talán még vagy 10 évig következetesen kellett volna folytatni, hogy megszabaduljunk a terhes örökségtől. Orbán nem akarta ezt tovább vállalni és a könnyebbik utat választotta. Feladta a rendszerváltás közös küzdelmét. Új politikáját az emberekben élő kommunista örökségre építette. Sőt ezen túlmenve, visszatért a kommunizmusban élő nemzetképhez. Amiben újra vannak jó és rossz magyarok. Akik nem helyeselnek a Fidesz politikájának, nem értenek egyet az ország érdekeit és stratégiáját illető kérdésekben, azok a régi módszer szerint nem jó hazafiak. Azok elárulják a magyar érdekeket és így tovább.

Liberális nemzetkép

Észre kell vennünk, hogy amikor Orbán a liberális és nemzeti korszakot szembeállítja, azt is mondja egyúttal, hogy az előző nem nemzeti.

A liberalizmust meglehetősen nehezen lehetne a nemzeti gondolattal szembe állítani. A klasszikus liberalizmus, a neoliberalizmus, vagy a szociálliberalizmus is mind nemzeti alapon állt és soha egyik sem volt internacionalista eszme. Alapvetőn különbözött azonban nemzetfelfogása a nem liberális rendszerektől. Ezek a kommunizmus és fasizmus kirekesztő nemzetfelfogásával szemben egy elfogadó, vagy befogadó nemzetképet képviseltek.

A szabadelvűség azt hirdette, nincs egyetlen hatalom sem, amely képes és jogosult lenne arra, hogy saját politikájának elfogadásához kösse a nemzethez tartozást vagy, hogy kinek milyen jogai vannak. Azt állította, egy nemzet fejlődéséhez arra van szükség, hogy minél szélesebb rétegeket kapjanak azonos jogokat, minél többeket tegyünk aktív és a hazájáért cselekedni képes polgárrá. Így segítették egyenjogúsághoz és vonták be a politikai nemzetek életébe a liberális pártok a nőket, kisebbségeket, szegényeket és iskolázatlanokat. Szavazóvá a törvény előtt egyenlővé és aktív, egyenrangú polgárrá téve őket.

Rengeteg példa hozható arra, hogy a liberális rendszerek és politikusok mennyire nemzeti elkötelezettségűek. A magyar liberalizmus legnagyobb alakjai, mind nagy hazafiak voltak. De külföldi példák sokkal számosabbak. Ronald Reagan, Margaret Thatcher vagy Helmuth Kohl, akik mind a neoliberalizmus képviselői voltak nehezen lehetnének nem nemzeti politikát folytatóknak nevezni. Merkel kormányában jól megfértek a liberálisok, és ő maga is meglehetősen liberális gazdasági és társadalompolitikát képvisel. Svédország, amely a liberális eszméket nagyon régen és nagyon hatékonyan bevezette, büszke és független nemzet, ahol a liberalizmus még azt sem akadályozza meg, hogy Európa egyik legmagasabb népszaporulata legyen.

Még a mellett is komoly érvek hozhatók fel, hogy a magyar történelem liberális korszakai - mint a kiegyezés utáni, amely a befogadó nemzetkoncepciót képviselte - a legsikeresebbek is.

A rendszerváltás tapasztalata

De Orbán Viktor bizonyosan jól tudja ezt. A liberalizmusból csak ellenségképet épít, mert ez felel meg politikai céljainak és ezzel szeretné igazolni kirekesztő nemzetkoncepcióját. Ami meglehetősen szomorú fejlemény és elgondolkodásra késztethet bennünket egy ilyen napon, amikor épp a rendszerváltás nagy eseményének 25. évfordulójára emlékezünk.

Orbán ezzel az alapvető fordulatával alapot ad sok találgatásnak. Sok olyan véleménynek, amely 25 évvel ezelőtti elkötelezettségét megkérdőjelezi. Bizonyosan vannak olyanok, akik azt hiszik a Kádár rendszerrel csak annyi volt a baj, hogy nem Orbán vezette. Majd ha ő egy erős nemzeti elkötelezettségű hasonló rendszert épít, akkor Magyarország valóban sikeres lehet.

Mintha sokan nem akarnák megérteni és legújabb politikájából következően, mintha maga Orbán sem értené, a kommunizmus nem azért volt rossz, mert a kommunista eszméket tette kötelezővé, és minden mást tiltott. Nem lesz jobb egy olyan rendszer, amely a nemzetieket teszi kötelezővé és minden mást ellenséggé. Aki így tesz, az semmivel nem jobb, mint a kommunisták, mert ugyanazt a hibát követi el és ugyanoda juttatja hazáját. A Kádár rendszer nem lett volna jobb, ha Orbán rendszernek hívják.

Ha Orbán ezen az úton megy tovább vállalnia kell annak veszélyét, hogy 25 évvel ezelőtti szenvedélyesnek hangzó szavait érvényteleníti. Vállalnia kell, hogy táptalajt ad olyan értelmezéseknek is, miszerint 1989-ben pusztán, azért akarta elzavarni az oroszokat és leváltani a párt diktatúráját, mert azt nem ő vezette és nem ő hívta be az oroszokat.

Ezzel szemben remélnünk kell, hogy nem tűnt el a magyarságból az a történelmi tapasztalat, ami a rendszerváltáskor a miénk volt, ami akkor arra tanított bennünket, hogy a liberális befogadó nemzetkoncepció többet ér, mint a bármilyen eszme nevében is kirekesztő. Hinnünk kell abban, hogy újra képesek leszünk visszatérni ehhez és elkezdeni végre egy valódi liberális nemzeti korszakot. Minél előbb.

„Elrontottuk ezt az évezredet, de nem baj, mert itt a következő” – szólt egykor az Európa Kiadótól. Most erősen úgy néz ki, hogy azt is elronthatjuk.

Trianonban csak a tragédiát keressük, pedig épp az ellenkezőjét is üzenhetné nekünk. Azt, hogy Magyarországnak pozitív világszemléletre van szüksége, mert az sokkal többet ér, mint bármilyen elcsatolt terület visszaszerzése. A pozitív világszemlélet, az összetartozás, az együttműködés kultúrájának a kialakítása, a gyűlölködés meghaladása sokkal több gondunkat oldaná meg, mint bármely kormányzati program, vagy uniós támogatás.

A rendszerváltás óta minden év júniusában több hétig Trianonról beszélünk, és egyre többet beszélünk róla. Közel száz év után is siránkozunk, bűnösöket keresünk, legendákat ápolgatunk, sopánkodunk, hogy talán lehetett volna másként. Imádunk tobzódni a fájdalomban és szerencsétlenségben. Aki Trianon miatt nem szomorú, az nem is rendes hazafi. 

Szinte büszkék vagyunk arra, hogy bennünket semmiztek ki a legjobban, hogy ebben a ki a legszerencsétlenebb versenyben is mi nyertünk. Ezek után már nem is csodálkozhatunk a kutatásokat látva, amelyek rendre azt mutatják, hogy világbajnok boldogtalanok, pesszimisták vagyunk. Mintha mindennek csak a negatív oldalát akarnánk megtalálni és egyáltalán nem lenne érzékünk a pozitívumokhoz. Pedig biztosak lehetünk benne, azok a nemzetek a sikeresebbek, amelyek képesek a dolgok jó oldalát is észrevenni. Trianon kapcsán pont úgy viselkedünk, mint a magyar betegek az orvosi váróban, akik azon versenyeznek melyikük a betegebb. Mi is az akarjuk bizonyítani, hogy még egy ilyen szerencsétlen nemzet nem volt a történelemben, akit ilyen igazságtalanul szétszakítottak!

Az előrelátható Trianon

Trianon tragédia és kétségtelenül igazságtalan. Sokunknak fáj a történelmi Magyarország széthullása, a kisebbségbe szorult magyarok hányattatása. De nem ez az egyetlen történelmi tragédia és nem ez az egyetlen igazságtalanság az elmúlt évszázadok során, ellenben előrelátható történelmi, demográfiai és politikai realitás volt. Legalább annyi igazságot szolgáltatott más nemzetek szempontjából nézve, mint amennyi igazságtalanságot szült nekünk. A vesztes háború után semmilyen emberi teljesítmény nem tudta volna megakadályozni, még talán tompítani sem. Károlyi Mihály vagy más politikai vezetők felelősségéről beszélni történelmietlen. Az pedig, hogy még 100 éves távlatból sem vagyunk képesek felfogni a tanulságokat, nem akarjuk meglátni, hogy előnyöket és lehetőségeket is szolgáltatott nekünk, rossz nemzetpolitikai hozzáállás. Pedig voltak lehetőségek és pozitívumok, még ha le is hazaárulózzák azt, aki megpróbálja ezeket kimondani.

A Habsburg Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia /Európa területileg második, lakosságszám alapján harmadik legjelentősebb nagyhatalma/ szétesését  a Trianont megelőző évszázadban  sokan bizonyosnak látták, a kiegyezés időszakában biztosra vették. A vita abban állt, hogy vajon e folyamat Magyarország felbomlását is magával hozza-e, vagy mi megúszhatjuk? Egyesek azt remélték, hogy a nemzetiségekkel való kiegyezés esetleg megmentheti az országot. Pedig ennek utólag szemlélve kevés politikai és történelmi realitása volt, de meg kellett próbálni. Amíg béke honolt Európában ez a koncepció működhetett is.

Hogy Trianon mennyire előre sejthető volt, azt Deák 1842-ben sógorának írt levele mutatja, amelyben részletesen ír erről: „az ausztriai birodalom sok kis nemzet összessége, melyeket a jelen pillanatban pusztán az uralkodócsalád közössége fog össze. Az európai hatalmasságok érdekükben állónak tekinthetik Ausztria fennmaradását, de ez a jövőben akár megváltozhat.” Véleménye szerint ekkor létrejön egy északi és egy déli szláv állam, sőt még akár a magyarokat is feloszthatják ezek között az új államalakulatok között. A magyarságnak, mint írja: „Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésök nem olyan, hogy ezáltal más nemzetek szimpátiáját bírnák ... úgy bánnának vélünk, mint törtszámokkal, s odavetnének bennünket, ahová mintegy adjustatio gyanánt jobbnak látnák.” Teljesen irreálisnak tűnt már akkor, hogy egy ilyen nemzetiségi arányú ország a nacionalizmus feléledése után egyben maradjon, az volt a csoda, hogy addig egyben maradt. Mindenki tisztában volt vele, hogy a magyarok hosszú távon nem képesek ilyen demográfiai arányok mellett irányítani az országot. A szupremáciába, valami felsőbbrendűségbe vetett bizalom nem tarthatott sokáig. Trianon már több száz éve megalapozódott, amikor az ország demográfiája a magyarok számának csökkenésével eltolódott, csak ki kellett várni. A más népek általi” kiszaporodásról” sokat beszéltek a 19. században. Az 1906-os népszámlálás után óriási örömujjongásban tört ki a hazai közvélemény, mert a magyarul beszélők arányszáma többségben volt, 51,4 %. Igaz, ezt kis trükkel érték el. Csak a Dráván inneni területeket vették figyelembe. A történelmi hazánkban kisebbségben maradtunk. 

Az egyben tartás ára

Szögezzük le, hogy a magyarok által elszenvedett igazságtalanságot a másik oldal történelmi igazságszolgáltatásnak értelmezte. Trianon minden tragédiája ellenére rendelkezett egy óriási pozitívummal. A soknemzetiségű, a nemzetiségek közötti feszültségekkel teli országok legnagyobb gondja, hogy az energiák legnagyobb részét elviszi az ország egyben tartásának gigászi feladata. Ezért az ilyen országok fejlődési potenciálja alacsonyabb. Trianonnal a nemzetiségi kérdés, amitől Magyarország évszázadokon át szenvedett, egy csapásra a szomszédos országokba került. Ilyen távlatból szemlélve, ez egy lehetőséget is rejtett megában. Attól a pillanattól egészen a mai napig a területileg „nyertes” országok küzdenek hasonló problémákkal. Magyarországon olyan alacsony lett a nemzetiségi származásúak lélekszáma, hogy gyakorlatilag homogén országgá vált, eséllyel arra, hogy megszabaduljon belső feszültségeitől.

Igaz a gazdasági egységek (pl. gabonatermelés és feldolgozás, közlekedés és szállítás) szétszakításával komoly károk keletkeztek, de ez nem érvényteleníti, hogy a homogenitásból előnyök fakadtak. Az előnyök azonban a mélyben maradtak, mert a politika a nemzetiségi kérdés megoldódása miatt felszabadult energiáit kizárólag Trianonra és a revízióra fordította. A gyűlöletnek és harcnak új tárgyat talált, mind belföldön, amit külföldön, ami aztán még nagyobb tragédiához vezetett /Horthy korszak, II. világháború, holocaust és kommunizmus/.

A magyar politika azóta sem tudott kiszabadulni az ellenségkeresés, a belső és külső gyűlölködés csapdájából. Pedig észrevehetnénk már, hogy ez a mentalitás egyes politikai csoportoknak ugyan előnyös lehet, de a nemzet egészének mindig tragédiát hoz.

A dán példa

Jól kidomborodik ennek negatívuma, ha párhuzamba állítjuk a magyarok viselkedését a dánokéval. Dánia Magyarországgal ellentétben a világ boldogsági és elégedettségi listáinak az élén tanyázik jó ideje. Ehhez bizonyosan szükség van arra, hogy a dánok – velünk ellentétben - képesek mindenben a pozitívumot meglátni. Pedig ők is sirathatnák elveszett nagyságukat.  Dánia nagy birodalom volt és történelme során nagy területek felett veszítette el befolyását. Az első világháború után lehetőség kínálkozott a németek által korábban elvett területeik visszaszerzésére. Akkor azonban - ahelyett, hogy örömtáncok közepette visszavették volna - népszavazást kezdeményeztek, és csak az északi, kisebb területeket csatolták magukhoz, Schleswig-Holstein maradt a németeknél. A dán politika nem akart egy ilyen súlyú nemzetiségi problémát a nyakába venni csak azért, mert ez a terület korábban történelmileg hozzá tartozott. PedigSchleswig-Holstein Dánia területét 30 százalékkal megnövelte volna.

Trianon beteljesedése  

Trianon tragédiája mára beteljesedett. 1920-ben elvesztettük a területeket, egy évszázad alatt pedig elvesztettük az ott élő népesség jelentős részét. A Kárpát-medencei magyar lakosságszám egyre csökken.  

Az Antall József féle 15 milliós magyar nemzet már csak álom. A határon túli tömbben élő magyarságnál a születésszám alacsony volt és a kivándorlás magas, ami többségében nem hozzánk történt. A szórvány esetén pedig a gyorsuló asszimiláció lassan eltüntette a magyarokat. A magyarországi népszaporulat pedig tragikus képet mutatott.

Mára ez oda vezetett, hogy a legutóbbi népszámlálási adatok szerint már csak 10,4 millió magyar van a Kárpát-medencében a 10 évvel ezelőtti 12 millióhoz képest.

A legszomorúbb fejlemény, hogy a határon túlról kivándorló magyarok szívesebben választanak nyugati célpontokat, mint bennünket. A honi közélet hangadói nem merik bevallani, hogy az ambiciózus székely legények Svédországban csinálnak karriert vagy Spanyolországban szednek epret, esetleg Londonban gyógyítanak. Ha már valaki útra kel, miért álljon meg nálunk, milyen indokkal szolgál nekik Magyarország? Ezen is érdemes lenne gondolkodni abban az időben, amit a Trianonon való siránkozásra fordítunk.

Trianon üzenete

Mindebből az következik, hogy a magyar politika és közélet jobban tenné, ha többet foglalkozna a Trianon által kínált tapasztalattal. Sokkal többet tanulhatnánk ezekből, mint az örökös tragédia keresésből. Magyarországnak pozitív világszemléletre van szüksége, mert az sokkal többet ér, mint bármilyen elcsatolt terület visszaszerzése. A pozitív világszemlélet, az összetartozás, az együttműködés kultúrájának a kialakítása, a gyűlölködés meghaladása sokkal több gondunkat oldaná meg, mint bármely kormányzati program, vagy uniós támogatás. Trianon évfordulójának nem a múltról és gyászról kellene szólni minden évben, hanem a jövő kihívásairól. Hogy ne azt keressük, kivel lehet harcolni, hanem azt, kivel lehet együttműködni. Hogy ne azt nézzük, hogyan tudnánk a hajdan megesett sérelmekért elégtételt venni, hanem azt, hogyan tudjuk itthon tartani a mostani fiatalokat, hogyan tudjuk hazacsábítani őket, hogyan tudjuk kívánatossá tenni Magyarországot a határon túli magyaroknak. Ezzel tehetnénk valamit egy olyan jövőért, amiben nem kell még egyszer utódainknak hasonló tragédiát átélniük.

A mondás szerint a múlt hibáiból tanulva készülhetünk fel a jövőre. Éppen ezért a Nyugatnak nem kellene meglepődnie azon, hogy hat évvel a grúziai háború után Oroszország ismét katonai erőt vet be egy szomszédos területen.

Putyin kézikönyve, a „befagyott konfliktusok kezdőknek” pontosan leírja, hogyan kell egy szuverén államot hamis ürüggyel megszállni, az orosz kisebbség védelmére hivatkozva fellépni, terveket szőni az önrendelkezésről való népszavazásról, az orosz-ajkú helyi lakosságot azzal riogatni, hogy a létüket fenyegetik. A lépés okkal nevezhető elfogadhatatlannak és provokációnak Az orosz elnök hamar szalonképtelenné is vált nemzetközi körökben, alig néhány nappal a téli olimpia záróünnepsége után, amelyre több tízmilliárd dollárt költött, azért, hogy nemzetközi reputációját javítsa.

Ha Putyin akarata érvényesül, a hónap végére tervezett népszavazás az orosz katonák vigyázó szemei alatt ténylegesen kiszakítja a területet Ukrajnából, és a Krím deklarálni fogja elköteleződését az orosz anyaország iránt. Ez pedig kiváló ürügy lesz arra, hogy Moszkva „békefenntartókat” küldjön a térségbe és a nemzetközi közösség hamar szembetalálhatja magát a helyzet megoldására irányuló különféle ravasz diplomáciai húzásokkal. A Dnyeszter-mellék, Abházia, Dél-Oszétia, Hegyi-Karabah ügye szemléletes példái az orosz geopolitikai stratégiának, amely a határmenti területeket akarja magához láncolni és Moszkva hűbéresévé tenni. Mint a legnagyobb szomszéd, Ukrajna esete annyiban eltérő, hogy Putyin központi szerepet szánt neki stratégiai törekvésében, egy EU-val rivális gazdasági és politikai szövetség létrehozásában, amit azonban szabad döntés helyett kényszer tartana össze.

A Nyugat lehetőségei a Maidanról kiinduló demokratikus törekvések megvédésére ezért meglehetősen korlátozottak. Ha a következő napokban nem mutat világos és meggyőző jövőképet, elárulja mindazokat, akik bátorságukkal és elkötelezettségükkel felléptek Janukovics korrupt és inkompetens rendszere ellen. November óta számtalan nyugati politikus látogatott el Kijevbe, hogy kifejezze támogatását és szolidaritását azok felé, akik mindössze jobb sorsot és vezetést akarnak országuknak. Ha a szavakat nem követik tettek, ha nem akadályozzuk meg időben Ukrajna széthullását, megbocsáthatatlan és súlyos történelmi hibát követünk el.

Ukrajna szomszédjaként Magyarországnak jelentős felelőssége van a konfliktus megoldásában. Ezért a kormányának erkölcsi kötelessége határozottan fellépni az agresszió ellen. Miért nem csatlakozott a magyar miniszterelnök azon európai politikusok sorához, akik Ukrajnába látogattak, hogy kifejezzék elkötelezettségüket a békés megoldás iránt? Miért tartott ilyen hosszú ideig, hogy megszólaljon az ügy kapcsán? Néhány héttel korábban Orbán Viktor az ország történelmének legnagyobb beruházásáról kötött megállapodást Putyinnal két atomreaktor felépítéséről, évtizedekre kiszolgáltatva hazáját az orosz hitelezőknek.. Érintetlenül hagyni egy ilyen egyezményt, miközben Oroszország katonai beavatkozást hajt végre egy szuverén állam területén, elfogadhatatlan az Európai Unióban.

Nyugati kormányok kilátásba helyezték, hogy felfüggesztik a közreműködésüket a júniusra Szocsiban tervezett G8-as csúcstalálkozó előkészületeiben, hogy bővítik a nem kívánatos személyek listáját, befagyasztják vagyonukat, és gazdasági szankciókat léptetnek életbe. Moszkvát talán kevésbé hatják meg a nyugati demokráciák nézetei, mint az orosz szavazópolgárok véleménye, azonban nem Oroszország sem hagyhatja figyelmen kívül a nyugati gazdasági nyomást, különösen a rubel-dollár árfolyamának alakulását és közvetlen külföldi befektetéseinek esetleges elvesztését. Ez az a terület, ahol az Európai Unió és az Egyesült Államok puha eszközei hatékonyabbak (és kevésbé veszélyesek) lehetnek, mint a nyers erő alkalmazása és esztelen csörtéi, amik a hidegháborút jellemezték.

Az, hogy képesek legyünk felmutatni, szilárd elhatározás áll a szigorú szavak mögött, döntő lesz a következő hetek eseményeinek alakulásában, ugyanakkor meghatározó az EU és Oroszország viszonyában is. Újra megélünk egy hidegháborút és egy újjáalakult Szovjetuniót vagy egyetértésre jutunk Oroszország tétova helykereséséről az új világ rendben? Az Obama-adminisztráció nagymértékben visszavett hajlandóságából, hogy olyan távoli helyeken keveredjen konfliktusokba, amik nem tartoznak az ország alapvető stratégiai érdekkörébe. Éppen ezért az Európai Unió tiszte közbelépni és megoldást tető alá hozni, hogy megfeleljen a maga által festett képnek békéltető és konfliktusmegoldó szerepéről. Vajon készen áll a kihívásra?

Guy Verhofstadt

az Európai Parlament Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért (ALDE) csoportjának elnöke

Belgium volt miniszterelnöke

Fodor Gábor

elnök, Magyar Liberális Párt

„Európában bizony elszaporodtak Putyin pincsijei, és ezt most már mindenki kezdi veszedelmesnek látni.” Ezt Orbán Viktor nyilatkozata néhány évvel ezelőtt, amikor az orosz gázvezeték építése szerepelt napirenden. Ma, egy sokkal fontosabb nemzetközi krízis kellős közepén – maradva a miniszterelnök szavajárásánál - Putyinnak csak egyetlen pincsije csóválja a farkát Európában. Orbán Viktor az, Magyarország miniszterelnöke.

Az elmúlt napokban Európa és a nyugati világ minden vezetője megszólalt Ukrajna orosz lerohanása kapcsán. Nem csoda: a hidegháború óta ez Oroszország és a nyugat legsúlyosabb politikai konfliktusa. Államelnökök, kormányfők, uniós vezetők, nemzetközi szervezetek képviselői, és máskor visszafogott hangú diplomaták ítélik el szokatlanul kemény hangon Oroszországot. A magyar kormányfő hallgat és mellébeszél.

Orbán Viktor hajlamos rá, hogy a számára kínos konfliktushelyzetekben néma maradjon, de a hallgatás ma, amikor orosz csizmák masíroznak egy velünk szomszédos, független ország területén, elfogadhatatlan. Miközben a hétvégén az egész világot a súlyos ukrán válság foglalkoztatta, a magyar miniszterelnök fotósok kíséretében kampánylátogatáson vett részt egy nyíregyházi családnál, az ukrán határtól néhány kilométerre, és néma maradt a legfontosabb kérdésben. Amikor végül egy hétfői kampányrendezvényen mégis szóra bírták a kérdésben, megalkuvó választ adott. Mindössze annyit tudott megjegyezni, hogy „Magyarország nem része a konfliktusnak”. Felháborító cinizmussal azt is hozzátette, hogy a magyarok biztonságban vannak Kárpátalján.

Ez persze nem igaz. Ukrajnának egyetlen polgára sincsen biztonságban, amikor idegen hadsereg vonul be az országukba, különösen nem egy nemzeti kisebbség tagjai. A magyar kormány hallgatása, a kormánypárt fizetett civiljeinek oroszpárti békement-terve, és a magyar állami média oroszbarát tudósításai kezdettől sokat ártottak a kárpátaljai magyarság ügyének. A Janukovicsot megbuktató ukrán politikai erők ebből azt a következtetést vonhatták le, hogy a magyarok az oroszok mellett állnak ki a konfliktusban. Közülük pedig az ukrán szélsőjobboldal utcai hangadói nem szoktak bíbelődni azzal, hogy megkülönböztessék a magyar miniszterelnök és az ungvári magyar polgár álláspontját. Ebben az ügyben a tétlenség és a némaság nem a semlegességet, hanem az orosz érdekek képviseletét jelenti. Tudják ezt azoknak az országoknak a vezetői is, akik hétvégén annak ellenére elítélték az orosz agressziót, hogy nemzeti kisebbségeik élnek Ukrajnában: Lengyelország és Románia.

Nem lehet magyarázata a sunnyogásnak az orosz energiafüggés sem. Európa számos olyan állam és kormányfője is határozottan felszólalt az orosz lépések ellen, amelyek hozzák hasonlóan az orosz gázra utaltak. Mint ahogy néhány éve megszólalt egy sokkal kevésbé súlyos konfliktus kapcsán Orbán Viktor is, aki még 2007-ben is attól óvott, nehogy Magyarország a Gazprom legvidámabb barakkja legyen.

Okkal gondoljuk, hogy a szégyenteljes hallgatás magyarázata nem lehet más, mint a Paks ügyében kötött Orbán-Putyin paktum. Varga Mihály hétvégi nyilatkozata szerint a Fidesz arra készül, hogy összehívja a Parlament rendkívüli ülését, hogy minél előbb megszavazhassák a 3000 milliárd forintos paksi hitelszerződést. Nem mondom, ez az összeg több mint a 30 ezüst, de Júdás-pénznek azért csak Júdás-pénz. Azért akarják minél gyorsabban megszavazni az ország eladósítását – családonként egymillió forinttal! – nehogy a választások után erre már ne legyen lehetőségük. Az agresszió elítélése helyett Putyinnak tett hűségnyilatkozatra készülnek. Mindezt azért, hogy az irgalmatlan összeg magyar vállalkozóknak ígért egyharmadát a Közgép és más Fidesz-közeli cégek már most a zsebükben érezhessék.

Az Országgyűlés rendkívüli ülését valóban össze kellene hívni. Hiszen aki eddig nem tudta volna, ma már pontosan láthatja: az az ország, amelyik gazdasági függésbe kerül az oroszoktól, hamarosan a politikai, majd a katonai függést is megismeri. Ha a kormányt nem győzték meg Paks kapcsán a gazdasági aggályok, a zöldek érvelései, a népszavazási törekvések, számos tudós, szakember szakértő szavai, akkor álljon most intő példaként Ukrajna sorsa! A cseh kormány éppen tegnap jelentette be, hogy orosz cégek nem vehetnek részt a Temelin atomerőmű bővítésében. A cseh védelmi miniszter szerint Oroszország az ukrajnai lépéseivel kikerült a kiszámítható, demokratikus országok csoportjából. Éppen ezért a rendkívüli ülésen nem történhet más, mint a paksi Orbán- Putyin-paktum felfüggesztése, az ukrán helyzet megvitatása, és az orosz agresszió határozott elítélése.

Véget kell vetni a sunnyogásnak, a gyáva hallgatásnak. A miniszterelnöknek a Parlament előtt igennel vagy nemmel kell válaszolnia arra a kérdésre, hogy egy uniós és NATO-tagország miniszterelnökeként elfogadja-e magára nézve kötelezőnek a NATO és az Európai Unió álláspontját. A NATO főtitkára hétvégén nyilatkozott, a katonai szövetség álláspontja egyértelmű: Oroszországnak le kell állítania a katonai beavatkozást. A NATO támogatja Ukrajna területi integritását és szuverenitását. Az ukrán embereknek külső hatalom nyomása nélkül szabadon és önállóan kell dönteniük az országukról. Szinte szó szerint ez az unió és a többi szövetségesünk álláspontja is.

Orbán Viktor, aki 25 évvel ezelőtt az orosz csapatok távozására szólított fel, ma Kádár János megalkuvását képviseli. Én vele szemben azt mondom: nem lehet feladni Magyarország becsületét egy, csak a Fideszes oligarcháknak kedvező hitelszerződésért cserébe. A NATO és EU tagságunkról a magyar emberek népszavazással döntöttek. Nem kétharmados, hanem négyötödös többséggel. Orbán Viktor és Putyin senki által meg nem szavazott paksi paktuma ezt nem írhatja felül! Április 6-án arról is szavazunk, hogy a nyugati világhoz tartozzunk-e továbbra is vagy Putyin legvidámabb barakkja legyünk.

Idén lesz 25 éve, hogy Kövér Lászlóval együtt tüntettünk egy szovjet-típusú, környezetromboló gigaberuházás, a Bős-Nagymarosi vízlépcső megépítése ellen. Tiltakozásunk a fejünk felett meghozott, nemzedékek életére kiható döntés ellen a rendszerváltás egyik fontos, jelképes pillanata volt. És kitüntetett pillanat volt az én életemben is, ahogy, ha jól emlékszem, Kövér Lászlóéban is. Ma Kövér László, a Parlament elnöke úgy lépett fel egy szovjet-típusú, környezetromboló gigaberuházás ellen tiltakozó képviselőkkel szemben, ahogy velünk szemben léptek fel negyed százada a vastagnyakú kommunista funkcionáriusok. Kövér idiótának nevezte azokat az LMP-s képviselőket, akik – más eszközük nem lévén – szirénákkal tiltakoztak a puccszerűen végrehajtott parlamenti szavazás ellen, majd kitiltotta őket az ülésteremből.

A tüntetések hatására az utolsó kommunista kormányfő, Németh Miklós 1989-ben felfüggesztette a nagymarosi építkezést, néhány hónapra rá pedig a rendszer is megbukott. A békés rendszerváltás akkor a négyigenes népszavazással vált a demokratikus mozgalmak harcából a nép által szentesített folyamattá. Később a NATO-tagságról és az európai uniós tagságról szóló népszavazás, a nép akaratából léptették hazánkat a nyugati, liberális demokráciák közösségébe. Három népszavazás, amikor bár politikai értelemben egyre inkább eltávolodtunk egymástól, még ugyanazt képviseltük Kövér Lászlóval. Hiszen mindketten tudtuk, hogy az 1989-es, az 1997-es és a 2004-es népszavazások mérföldkövei voltak egy olyan folyamatnak, amely közelebb vitt minket közös álmunkhoz, Magyarország nyugati integrációjához.

Ma Kövér László és a Fidesz egyértelműen szemben áll a nyugati értékekkel, benne az Európai Unióval. Ezzel persze nincsenek egyedül, hiszen sokan érzik úgy, hogy csalódtak. Életszínvonal tekintetében egyelőre nem sikerült Európához közeledni. De mondhatjuk-e a döntésre, amit a magyarok elsöprő támogatásával hoztunk meg, hogy hibás volt? Látunk-e életképesebb, jobb, a emberek számára szabadabb életet kínáló modellt, mint a nyugati demokráciáké? Csábítóbb-e Kína, az arab országok vagy Oroszország rendszere?

Magyarország nyugati integrációját eddig csak a legszélsőségesebb politikai erők kérdőjelezték meg. A fasiszták és a kommunisták örökösei. Eddig. Mert a legnagyobb kormányzópárt és vezetői egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy nem a nyugati országok közösségében, nem a liberális demokráciák közé integrálva és nem az Európai Unióban képzelik el hazánk jövőjét. Kövér László néhány napja arról beszélt, hogy szerinte a huszadik század három csapása a magyarságra: Trianon, a kommunizmus és az európai integráció volt. Túl azon, hogy a háborúkat és holokausztot ezek szerint nem tekinti sorcsapásnak Kövér, ez a nyilatkozat jól mutatja, mit gondol a Fidesz arról az Európai Unióról, amelynek a magyar polgárok szabad akaratából tagjai vagyunk.

Érdemes az ukrajnai eseményeket figyelemmel követni: ott a legalapvetőbb szabadságjogokért küzdenek az emberek egy egyre nyíltabbá váló diktatúrával szemben. Ukrajnában ma a szó szoros értelmében vérre megy, ami nálunk még csak politikai víziók csatája: a választás a szabadság, az európai értékek és a demokrácia útja, illetve a keleti orientáció, az oligarchikus viszonyok és a despotikus kormányzás lehetősége között. Náluk ma valóban élet és halál kérdése a választás Brüsszel és Moszkva között. Nálunk még nem.

Nem gondoltam volna, hogy 25 évvel a rendszerváltás után lesz hatalom, amelyik újra megkérdőjelezik akkori döntésünket. Hogy ismét választanunk kell nyugatról Európa, ahová mindig tartozni akartunk, keletről pedig az aktuálisan erősebbnek tűnő Oroszország között. De mi még nem vagyunk Ukrajna. Nekünk még van békés választásunk. Van egy szó, ami a rossz döntéseket hozó politikusok száját folyamatosan elhagyja ilyenkor: ez a reálpolitika. Reálpolitikáról akkor szoktak kormánytagok Magyarországon beszélni, ha saját korábbi álláspontunk ellenkezőjét cselekszik, ha minden, korábban büszkeséggel hangsúlyozott elvüket a sarokba dobják. Aki pedig erre emléztetni emri őket, azt idiótának nevezik, és beléfojtják a szót.

Pedig a paksi atomerőmű bővítése kapcsán szó nincsen reálpolitikáról. Magyarországnak sem energiapolitikai, sem pénzügyi, sem pedig környezetvédelmi szempontból nem éri meg paksi beruházás. Ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy átvertük Vlagyimir Putyint és Oroszországot. Nem készültek előzetes hatásvizsgálatok, senki nem számolta ki, mibe fog ez nekünk kerülni – de az oroszok pontosan tudják, mit kérnek majd a hitelért cserébe. Régen nem az a a kérdés, jó-e nekünk az atomenergia. Magyarország függetlensége a tét, nemcsak energetikai, hanem politikai szempontból is.

Lehet és kell is népszavazást kezdeményezni a kérdésről, én környezetvédelmi miniszterként is támogattam a referendumot. De emlékeztetnék: erről már döntöttünk. Döntöttünk a rendszerváltáskor. Tudom, hiszen ott voltam én is, - akárcsak Kövér László. Döntöttünk 1989-ben, amikor a négyigenes népszavazáson elsöpörtük a szovjet típusú egypártrendszert. Döntöttünk 1997-ben a NATO-tagságról és döntöttünk 2004-ben, amikor a magyarok 83 százaléka tette le a voksát az uniós tagság mellett. Ilyenkor találkozik az elvi és az úgynevezett reálpolitika: a Magyarországon megvalósuló befektetések pontosan 98 százalékát uniós forrásból fizetik. Az EU nélkül nem épülne itt semmi. Az unió nélkül nem lenne még mindig nyugatos jogrendszerünk, s nem lenne – ha máshol nem is, legalább Strasbourgban – számon kérhető igazságszolgáltatásunk. Nem utazhatnánk szabadon, és vámokat fizetnénk a drága exportcikkekért.

Európát évtizedek óta temetik, de a közhiedelemmel ellentétben Európa stabilan áll a lábán. Aki azt hiszi, hogy a korrupt oligarchák uralta Oroszországban nincsenek sokkal súlyosabb társadalmi-politikai problémák, mint Nyugaton, az tökéletesen vak. Aki azt gondolja, hogy Brüsszel demokratikus minimumprogramja keményebb diktátum hazánk számára, mint Oroszország követelései, az ki se ejtse a száján a reálpolitika szót. Aki azt hiszi, hogy az emberek nem értik a nagypolitikai játszmáit, lenézi saját választóit. Az emberek világosan kifejezték, mit akarnak: nyugatias, fejlődő Magyarországot. Lehet kritizálni sok mindenért a brüsszeli bürokráciát, de vajon hány ember akar Putyin alattvalója lenni? Vajon miért támogatja a kormányzati propaganda ellenére a magyarok túlnyomó többsége az EU-csatlakozást máig is? Mert nem akarnak a keleti blokk legvidámabb barakkja, ma divatos szóhasználattal gyarmata lenni. Azt már próbáltuk, köszönjük.

Magyarországnak ma olyan kormánya van, amely elveszi az országot sokaktól és odaadja keveseknek. Minden egyes családra egymillió forintos adósságot rónak, miközben néhány hazai oligarcha a haszonélvezője a Fidesz politikájának. Az ő kedvükért akarja Orbán Viktor lerázni magáról az utolsó kontrollt, ami a rendszerét még ellenőrizni, legnagyobb jogtalanságait szankcionálni képes: az Európai Uniót. Elmondtam fél évvel ezelőtt, – akkor túlságosan borúlátó előrejelzésnek tűnt, ma már nem az. Elmondtam, hogy Orbán Viktor terve, hogy újabb választási győzelme után kivezesse Magyarországot az Európai Unióból. Az ő mintája ma már Putyin Oroszországa. Újra megpróbálják elhitetni velünk, amit Kádár, hogy választanunk kell szabadság, demokrácia és a jólét között. Pedig nem kell választanunk. Jólét hosszú távon kizárólag szabadságban képzelhető el, ahogyan szabadság sincsen jólét nélkül.

Kövér László és a parlamenti fideszes többség ma ezt a döntést elvette tőlünk. Ám a döntésük, ahogy a kommunistáké 1988-ban, nem lehet a végső döntés. Ők most tették világossá a választás tétjét: Európa és a nyugatos demokrácia vagy Moszkva és Orbán.

A Magyar Liberális Párt őszinte tisztelettel és mély fájdalommal adózik Nelson Mandela halálhírének. Fontos példaképünket veszítettük el vele. Mandela börtönön, betegségen, polgárjogi és politikai küzdelmeken keresztül sem veszítette el hitét és erejét. Élete útmutatás mindenki számára, aki hisz a demokráciában és a liberális eszmékben.

Mandela nem csak politikus, és nem csak államférfi volt, bár ez utóbbi sem lenne kevés. Ő igazi szabadsághős volt, aki személyes sorsával nem törődve képes volt arra, hogy átformálja és szabadabbá tegye a világot. Hozzá hasonlót csak keveset szült a huszadik század. Mahátma Gandhi, Martin Luther King és Nelson Mandela nagyon különböző politikai világnézetet képviseltek, de életük fő célja egyben a legfontosabb liberális cél is: több szabadságot az embereknek! Mindannyian a lehető legdrágábbat, a saját, személyes szabadságukat áldozták azért, hogy a világban több lehessen a szabadság.

Nelson Mandela rendíthetetlenül hitt a demokráciában, az emberi jogokban, és különösen az egyenlőségben. Abban, hogy minden ember szabadnak és egyenlőnek születik, függetlenül származásától és bőrének színétől. Bátorsága, kitartása és bölcsessége örök példa minden liberálisan gondolkodó ember számára. Szomorúan búcsúzunk tőle, de soha nem feledjük. Emlékét szívünkben, gondolatait eszménkben őrizzük. Nyugodjék békében!

Három nappal vagyunk túl a fóti időközi polgármester-választáson, amelyen semmilyen módon nem érvényesült a papírforma. Egy döntően jobboldali körzetben a szocialista jelölt nyert/támogatta az Együtt és a Demokratikus koalíció/, a Magyar Liberális Párt jelöltje, Dr. Vargha Nóra pedig 13%-ot ért el. Ezúton gratulálok a nyertesnek és újra megköszönöm Nórának ezt a páratlanul jó eredményt! Néhány hét alatt egyedüli női indulóként teljesített remekül egy olyan városban, amely soha nem számított liberális bástyának, és ahol minden versenytársa szitokszóként használta vele szemben a liberális szót.

 Nehéz időszakon vagyunk túl, amely fontos tanulságokkal szolgált. Lássuk, mik is ezek:

1. A legfontosabb, hogy Vargha Nóra jó szereplése azt is bizonyítja, hogy a liberális választók az önálló liberális politikát képviselő jelöltet támogatják abban az esetben, ha nincs összefogás a demokratikus pártok között. Amikor a szocialisták elütötték a liberálisok összefogásra kinyújtott kezét, azzal kalkuláltak, hogy a liberális szavazók automatikusan fognak felsorakozni a szocialista jelöltek mögé. Ez nincs így. Nem sikerült az összefogás programjaként eladni azt az ultimátumot, hogy ti nem kelletek, de kérjétek meg a      szavazóitokat, hogy voksoljanak ránk.

2. Ebből az következik, hogy valódi összefogás híján a Liberálisok a lehető legtöbb körzetben önálló jelöltet állítanak, és önálló pártlistával vesznek részt a közelgő országgyűlési választásokon. Ha kell, 106 Fót lesz az országban tavasszal, mert egy liberálisokat képviselő párt nem teheti meg, hogy azt üzenje a      választóinak, hogy szavazzanak azokra, akiknek nem kellettek a liberálisok. Akkor arra kell törekednünk, hogy minél erősebb képviselettel rendelkezzünk az országgyűlésben, ahhoz pedig az egyéni győzelmek mellett a vesztes liberális jelöltekre leadott töredékszavazatokra is szükség van.     

3. Nem szabad ugyanakkor becsapni önmagunkat! Fóton három jobboldali jelölt versengett  és ért el egyenként 20% körüli eredményt. Ez máshol nem lesz így. A szocialista jelöltet másik három párt is támogatta ugyan, de Fót azt mutatja, hogy ez is kevés lenne önmagában a jobboldal legyőzéséhez. A tavaszi választásokon egy erős fideszes jelölt mellett legfeljebb a Jobbik jelöltje fog elindulni. Ebben a helyzetben csak úgy lenne esély a Fidesz legyőzésére, ha a demokratikus pártok egyetlen jelölt mögé sorakoznak fel. Ez Fóton jelenleg 38%-nyi szavazót jelent, de a győzelemhez szükség lesz azoknak a bizonytalan szavazóknak a megnyerésére is, akik közül sokan most a mérsékelt jobboldali, civil jelölt neve mellé tették az ikszet.

4. És itt jutunk el a legkellemetlenebb tanulsághoz. A fóti kampány nemcsak azért volt durva és kíméletlen, mert a liberális jelöltet sok támadás érte, hanem azért is, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy több csalás is megtörténhetett. A választási bizottság feljelentést tett, mert úgy tűnik, hogy az MSZP tiltott eszközöket vetett be a kampánycsend idején. Ha ez beigazolódik, a választást vagy az érintett körzetekben vagy teljes egészében meg kell ismételni. Ez feladja a leckét a szocialista jelölt mögé felsorakozott többi pártnak, akik Baján ugyanezért a választás megismétlését és a fideszes jelölt visszaléptetését kezdeményezték. Egy ilyen helyzetben mi, liberálisok még egy előzetes választási együttműködés esetén sem tehetnénk meg, hogy a csalásban érintett jelöltet támogassuk. Kérdés, mit fog tenni ebben az esetben az Együtt, a PM és a DK?

Továbbra is meggyőződésem, hogy az Orbán-kormány leváltására csakis akkor van esély, ha a demokratikus pártok újra tárgyalják a választási együttműködés kereteit, és megteremtik a legszélesebb körű összefogás feltételeit. Ebben az esetben a Liberálisok készek támogatni egy közös miniszterelnök-jelöltet és a liberális választókat arra ösztönözni, hogy egy közös ellenzéki listát támogassanak szavazatukkal. Ha nem jön létre ilyen összefogás, akkor mindenhol önállóan indulunk majd.

A választási együttműködés számunkra nem öncél. Arra törekszünk, hogy akár önállóan, akár egy választási összefogás részeként minél több liberális képviselőt küldjünk a parlamentbe és az önkormányzatokba. A kisebb állam, a magántulajdon, a szabad iskolaválasztás vagy a rászorultsági alapú szociálpolitika képviseletét nem várhatjuk baloldali pártokról, mert ők nem liberális válaszokat adnak ezekre a kérdésekre. Az elmúlt három év anti-liberális hatalomgyakorlása rossz irányba vitte az országot. E tekintetben egy liberalizmust elutasító baloldali kurzus sem hozna fordulatot.

Bízom benne, hogy a Liberálisok Fóton elért 13%-a nemcsak számunkra jelent tanulságot.

Magyarország jól teljesített 57 évvel ezelőtt. Forradalmunkkal megmutattuk a világnak: Szabadságszerető nép vagyunk!

Ma a miniszterelnök a Hősök terén arról beszél majd, hogy Magyarország jól teljesít. Igaz ez? Nem!

Ma hazánk a szégyenpadon ül Európában, növekszik a szegénység, romlik az életszínvonal, magas a munkanélküliség és magyarok százezrei hagyják el a hazájukat a kilátástalanság miatt.

Ma Magyarország rosszul teljesít.

Ha jól mennének a dolgok, akkor ünnepelhetnénk akár különböző helyszíneken is.

Ha jól mennének a dolgok, akkor mindenki küzdhetne akár a saját céljaiért is.

Amikor jól mennek a dolgok, akkor nem erkölcsi parancs az összefogás.

Amikor jól mennek a dolgok, akkor mindenki lehet liberális, szocialista, konzervatív, zöld.

Amikor jól mennek a dolgok, akkor nincs veszélyben a szabadság.

De ma nem mennek jól a dolgok. 

Ma veszélyben van a szabadságunk, ezért állunk mindannyian egy színpadon.

Ma nem mennek jól a dolgok, ezért nem küzdhet senki csak a saját céljaiéért.

Ma nem mennek jól a dolgok, ezért erkölcsi parancs az összefogás.

Veszélyben van a szabadságunk, ezért itt és most mindenekelőtt szabadságszerető magyarok vagyunk, és csak másodsorban liberálisok, szocialisták, konzervatívok, vagy zöldek.

1956-ban ugyanez volt a helyzet.

Egy olyan forradalmat ünneplünk ma, amit a kommunista elnyomás ellen egyetemisták, munkások, katonák: demokraták és a rendszerben csalódott volt kommunisták együtt robbantottak ki. Mit ünnepelnénk ma, ha akkor a demokraták undorodva elfordultak volna az egykori kommunistáktól? Azoktól, akik fél-egy évvel a forradalom előtt talán még lelkesen vonultak Rákosi elvtárs tribünje előtt? Ehelyett a pesti srácok azt mondták: „aki magyar velünk tart!” Ezrek tépték szét a pártkönyvüket, és velük tartottak. És így tenne ma sok ezer nemrég még lelkes, ma már csalódott Fidesz-szavazó is, ha kinyújtanánk feléjük a kezünket.

Hogy tudjuk akkor a kezünket nyújtani nekik, ha egymásnak sem akarjuk? Évek óta mindenki az összefogásról szónokol az ellenzéki oldalon. Ehelyett miben sikerült megegyezni egymással? Az elkülönülésben.

1956-ban a kommunista Nagy Imre, a liberális Bibó István és a jobboldali Mindszenty József több politikai kérdésben nem értettek egyet.

Mégis képesek voltak megállapodni a legszükségesebb közös célban: demokratikus és szabad Magyarországot akartak.

Ezért álltak egymás mellett 56 októberének történelmi színpadán.

Mai kifejezéssel úgy is mondhatnák: nem akarták, hogy Magyarország gyarmat legyen.

Mi is ezért vagyunk itt! Mi is azt akarjuk, hogy Magyarország ne legyen gyarmat!

Szemben 56-tal, a gyarmatosítás ma nem kívülről fenyeget minket.

Szemben azzal, amit a Fidesz állít, nem az Európai Unió akar minket elnyomni.

Nem a piaci vállalkozások fosztják ki az országot.

Nem a szövetségeseink korlátozzák a szabadságunk.

Nem a külföldiek lopták el a nyugdíj megtakarításokat.

Nem a külföldiek vették el a trafikokat.

Nem a külföldiek osztogatják maguknak a földeket.

Nem a külföldiek félemlítik meg a sajtót, a pedagógusokat, a szakszervezeteket.

Nem a külföldiek szállták meg a független intézményeket.

Nem a külföldiek miatt félnek újra egyre többen a magyar polgárok közül.

Magyarországot egy politikai pártnak álcázott szerveződés, a Fidesz gyarmatosítja belülről!

A Fidesz viselkedik úgy, mint a megszállók!

Mit kell tennünk azért, hogy méltóak legyünk Nagy Imre, Bibó István és Mindszenty József emlékéhez?

Először is: Közös miniszterelnököt javasolni, közös listát állítani!

Felállítani az ellenzéki árnyékkormányt!

Befejezni az ellenzéki álvitákat.

A sikeres választások után megegyezni a jobboldal mérsékelt szereplőivel az országot érintő fontos kérdésekről.

Ne felejtsük! Akik ma a Hősök terén tapsolnak, ugyanúgy a nemzet részei, mint mi. Ugyanannyi közük van közös hazánkhoz, mint nekünk. Még akkor is, ha azokat ünneplik, akik rosszul kormányoznak.

 Kormányváltó barátaim!

 Egy évvel ezelőtt is itt álltunk.

Tavaly úgy tűnt, elkezdődik valami.

Úgy tűnt, heteken belül egységes lesz a demokrata ellenzék.

Közös támogatottságunk egyenlő volt a Fideszével.

Joggal bíztunk az ellenzéki erők bölcsességében.

Megvan-e ez a bizalom most is?

Ha a kormány nem is, de az ellenzék jobban teljesít-e?

Mondjuk ki: Elvesztegettünk egy évet! Egy nagyon fontos évet.

Ha a Fidesz győz, az annak a két pártnak a felelőssége, akik az együttműködés helyett az elkülönülésben állapodtak meg.

Én mégis optimista vagyok.

Először vagyunk közösen egy színpadon.

Hosszú út vezetett idáig. Most pedig az a fontos: ez az út ne váljon szét különféle ösvényekre.

Ha szétválunk, legyőznek minket.

Ha csak egy napig tart az összefogás, akkor a Fidesz hatalmon marad.

Közös felelősségünk, hogy megőrizzük a mai nap szövetségét a választásokig.

Nem két párt szerződését, hanem valamennyi jelen lévő párt szövetségét.

Csak egy átfogó szövetség tudja azt mondani a választóknak, hogy lehetsz liberális, szocialista, konzervatív, vagy zöld, mi közösen képviseljük a szabad, demokratikus Magyarországot.

Csak az a szövetség tudja legyőzni a Fideszt, amelyik már le tudta győzni önmagát!

Ma még nem mennek jól a dolgok.

Ma a szabadságért küzdünk.

Céljaink holnap, és holnapután is ugyanazok, mint 56-os elődeinknek voltak: szabad és demokratikus Magyarországot akarunk!

A kormányzásra készülő ellenzéki pártok az elmúlt egy évben a konkrét elképzelések helyett leginkább a „ki lesz az ellenzék vezére“ kérdés körül politizált. Ami konkrétumot pedig a választók elé tártak, csak baloldali populista szövegnek tekinthető, gondoljunk csak az MSZP „még nagyobb rezsicsökkentést“ szorgalmazó elképzeléseire vagy az Együtt2014 „minden harminc év alatti fiatal munkát fog kapni“ frázisaira. A Magyar Liberális Párt a gazdaság újbóli működtetése érdekében elengedhetetlennek tartja az állami kézbe vett vállalatok privatizációját valamint a büntető szektorális adók fokozatos kivezetését.

Az elmúlt 3 év FIDESZ által bevezetett „unortodox“ gazdaságpolitikájának egyetlen felmutatható eredménye az, hogy 2012-ben az államháztartási hiány 3% alá került és nyáron Magyarország kikerült a túlzott deficiteljárás alól. 

Ezt a még így is törékeny egyensúlyt azonban nem a gazdasági növekedés hozadékaként megtermelt növekvő GDP, az ígért takarékos állam csökkenő kiadásai, az állami újraelosztás révén érte el, hanem olyan unortodoxnak mondott adminisztratív intézkedésekkel, amelyek nemcsak a jogállam, a gazdasági alkotmányosság kereteit feszítették szét és annak intézményeit rombolták le, hanem a jövőbeni gazdasági növekedés, a fenntartható fejlődés elemi feltételeit is.

 Az Orbán-rendszer sikerpropagandája ellenére Magyarország nem teljesít jobban.

1. Nem hogy Európa vagy a régió vezető gazdasági ereje nem lett Magyarország, de még a régiós versenytársaktól is lemaradt
2. Tőkevonzás, a tőkebeáramlás drámaian lelassult, az elmúlt 3 évben megvalósult külföldi befektetéseknél a befektetési döntés többnyire még a 2010-es választások előtt született, mint pl. a Mercedes
3. A belföldi beruházási ráta mélyponton van, a GDP 16%-a, ami az elhasználódott tőke javak pótlását sem fedezi
4. Piaci minősítésben (a kormány a bóvli kategóriába küzdötte le az országot)
5. Az egy főre jutó GDP alacsonyabb, mint Szlovéniában, Csehországban, Lengyelországban, Észtországban
6. A GDP arányos államadósság annak ellenére nem csökkent, hogy az elvett magán nyugdíjpénztári vagyon egy részét adósságcsökkentésre fordították
7. Mindeközben soha nem látott mértékben nőtt a szegénység
8. A versenyszférában pedig nem nő, inkább csökken a foglalkoztatottság

Az Orbán-rendszer nem a szegénység, hanem a szegények ellen hirdetett harcot, nem a felzárkózásért, hanem a bezárkózásért indult küzdelembe, az állami gyámkodást nem megszüntetni akarja, hanem maga akarja eljátszani a gyám, a legnagyobb osztó szerepét.

Mindebből egyenesen következik, hogy új gazdaságpolitikára van szükség: 

1. Az államosított vagyonelemek, mint pl. MOL, Rába privatizálása és az így keletkező források olyan felhasználása, amely közvetlenül munkahelyteremtést eredményez
2. A büntető szektorális adók fokozatos kivezetése a költségvetési egyensúly biztosítása mellett, akár azzal a feltétellel, hogy a magyarországi, jelentős magyar hányadot tartalmazó beruházások értékével csökkenthető az egyébként fizetendő szektorális adó
3. A munkahelyteremtő külföldi befektetéseket ösztönző intézkedések
4. A jogállamiság helyreállítására, a gazdasági szabályozásban kiszámíthatóságra és jogbiztonságra,
5. A magántulajdon tiszteletben tartására
6. A versenykorlátozó állami beavatkozások megszüntetésére
7. Az államháztartás tartós stabilitását biztosító intézkedések kellenek:

• • Az uniós források gazdasági növekedést segítő programokra való átterelése
  • A költségvetési kiadások racionalizálása, a presztízsberuházások (pl. stadionok) befagyasztása ott, ahol az még lehetséges
  • A látványsportokat támogató társasági adórendszer átalakítása (az elmúlt évben több mint 40 Mrd forint adókiesést jelentett a labdarúgó kluboknak nyújtott vállalati támogatás

Mindennek elengedhetetlen előfeltétele az is, hogy a ma jellemző „partizán-jogalkotás“ helyett az új Kormány érdemi párbeszédet kezdjen a munkáltatók és a munkavállalók szervezeteivel annak érdekében, hogy az elkerülhetetlen stabilizációhoz a lehető legszélesebb körű társadalmi konszenzust tudja biztosítani.