Idén lesz 25 éve, hogy Kövér Lászlóval együtt tüntettünk egy szovjet-típusú, környezetromboló gigaberuházás, a Bős-Nagymarosi vízlépcső megépítése ellen. Tiltakozásunk a fejünk felett meghozott, nemzedékek életére kiható döntés ellen a rendszerváltás egyik fontos, jelképes pillanata volt. És kitüntetett pillanat volt az én életemben is, ahogy, ha jól emlékszem, Kövér Lászlóéban is. Ma Kövér László, a Parlament elnöke úgy lépett fel egy szovjet-típusú, környezetromboló gigaberuházás ellen tiltakozó képviselőkkel szemben, ahogy velünk szemben léptek fel negyed százada a vastagnyakú kommunista funkcionáriusok. Kövér idiótának nevezte azokat az LMP-s képviselőket, akik – más eszközük nem lévén – szirénákkal tiltakoztak a puccszerűen végrehajtott parlamenti szavazás ellen, majd kitiltotta őket az ülésteremből.
A tüntetések hatására az utolsó kommunista kormányfő, Németh Miklós 1989-ben felfüggesztette a nagymarosi építkezést, néhány hónapra rá pedig a rendszer is megbukott. A békés rendszerváltás akkor a négyigenes népszavazással vált a demokratikus mozgalmak harcából a nép által szentesített folyamattá. Később a NATO-tagságról és az európai uniós tagságról szóló népszavazás, a nép akaratából léptették hazánkat a nyugati, liberális demokráciák közösségébe. Három népszavazás, amikor bár politikai értelemben egyre inkább eltávolodtunk egymástól, még ugyanazt képviseltük Kövér Lászlóval. Hiszen mindketten tudtuk, hogy az 1989-es, az 1997-es és a 2004-es népszavazások mérföldkövei voltak egy olyan folyamatnak, amely közelebb vitt minket közös álmunkhoz, Magyarország nyugati integrációjához.
Ma Kövér László és a Fidesz egyértelműen szemben áll a nyugati értékekkel, benne az Európai Unióval. Ezzel persze nincsenek egyedül, hiszen sokan érzik úgy, hogy csalódtak. Életszínvonal tekintetében egyelőre nem sikerült Európához közeledni. De mondhatjuk-e a döntésre, amit a magyarok elsöprő támogatásával hoztunk meg, hogy hibás volt? Látunk-e életképesebb, jobb, a emberek számára szabadabb életet kínáló modellt, mint a nyugati demokráciáké? Csábítóbb-e Kína, az arab országok vagy Oroszország rendszere?
Magyarország nyugati integrációját eddig csak a legszélsőségesebb politikai erők kérdőjelezték meg. A fasiszták és a kommunisták örökösei. Eddig. Mert a legnagyobb kormányzópárt és vezetői egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy nem a nyugati országok közösségében, nem a liberális demokráciák közé integrálva és nem az Európai Unióban képzelik el hazánk jövőjét. Kövér László néhány napja arról beszélt, hogy szerinte a huszadik század három csapása a magyarságra: Trianon, a kommunizmus és az európai integráció volt. Túl azon, hogy a háborúkat és holokausztot ezek szerint nem tekinti sorcsapásnak Kövér, ez a nyilatkozat jól mutatja, mit gondol a Fidesz arról az Európai Unióról, amelynek a magyar polgárok szabad akaratából tagjai vagyunk.
Érdemes az ukrajnai eseményeket figyelemmel követni: ott a legalapvetőbb szabadságjogokért küzdenek az emberek egy egyre nyíltabbá váló diktatúrával szemben. Ukrajnában ma a szó szoros értelmében vérre megy, ami nálunk még csak politikai víziók csatája: a választás a szabadság, az európai értékek és a demokrácia útja, illetve a keleti orientáció, az oligarchikus viszonyok és a despotikus kormányzás lehetősége között. Náluk ma valóban élet és halál kérdése a választás Brüsszel és Moszkva között. Nálunk még nem.
Nem gondoltam volna, hogy 25 évvel a rendszerváltás után lesz hatalom, amelyik újra megkérdőjelezik akkori döntésünket. Hogy ismét választanunk kell nyugatról Európa, ahová mindig tartozni akartunk, keletről pedig az aktuálisan erősebbnek tűnő Oroszország között. De mi még nem vagyunk Ukrajna. Nekünk még van békés választásunk. Van egy szó, ami a rossz döntéseket hozó politikusok száját folyamatosan elhagyja ilyenkor: ez a reálpolitika. Reálpolitikáról akkor szoktak kormánytagok Magyarországon beszélni, ha saját korábbi álláspontunk ellenkezőjét cselekszik, ha minden, korábban büszkeséggel hangsúlyozott elvüket a sarokba dobják. Aki pedig erre emléztetni emri őket, azt idiótának nevezik, és beléfojtják a szót.
Pedig a paksi atomerőmű bővítése kapcsán szó nincsen reálpolitikáról. Magyarországnak sem energiapolitikai, sem pénzügyi, sem pedig környezetvédelmi szempontból nem éri meg paksi beruházás. Ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy átvertük Vlagyimir Putyint és Oroszországot. Nem készültek előzetes hatásvizsgálatok, senki nem számolta ki, mibe fog ez nekünk kerülni – de az oroszok pontosan tudják, mit kérnek majd a hitelért cserébe. Régen nem az a a kérdés, jó-e nekünk az atomenergia. Magyarország függetlensége a tét, nemcsak energetikai, hanem politikai szempontból is.
Lehet és kell is népszavazást kezdeményezni a kérdésről, én környezetvédelmi miniszterként is támogattam a referendumot. De emlékeztetnék: erről már döntöttünk. Döntöttünk a rendszerváltáskor. Tudom, hiszen ott voltam én is, - akárcsak Kövér László. Döntöttünk 1989-ben, amikor a négyigenes népszavazáson elsöpörtük a szovjet típusú egypártrendszert. Döntöttünk 1997-ben a NATO-tagságról és döntöttünk 2004-ben, amikor a magyarok 83 százaléka tette le a voksát az uniós tagság mellett. Ilyenkor találkozik az elvi és az úgynevezett reálpolitika: a Magyarországon megvalósuló befektetések pontosan 98 százalékát uniós forrásból fizetik. Az EU nélkül nem épülne itt semmi. Az unió nélkül nem lenne még mindig nyugatos jogrendszerünk, s nem lenne – ha máshol nem is, legalább Strasbourgban – számon kérhető igazságszolgáltatásunk. Nem utazhatnánk szabadon, és vámokat fizetnénk a drága exportcikkekért.
Európát évtizedek óta temetik, de a közhiedelemmel ellentétben Európa stabilan áll a lábán. Aki azt hiszi, hogy a korrupt oligarchák uralta Oroszországban nincsenek sokkal súlyosabb társadalmi-politikai problémák, mint Nyugaton, az tökéletesen vak. Aki azt gondolja, hogy Brüsszel demokratikus minimumprogramja keményebb diktátum hazánk számára, mint Oroszország követelései, az ki se ejtse a száján a reálpolitika szót. Aki azt hiszi, hogy az emberek nem értik a nagypolitikai játszmáit, lenézi saját választóit. Az emberek világosan kifejezték, mit akarnak: nyugatias, fejlődő Magyarországot. Lehet kritizálni sok mindenért a brüsszeli bürokráciát, de vajon hány ember akar Putyin alattvalója lenni? Vajon miért támogatja a kormányzati propaganda ellenére a magyarok túlnyomó többsége az EU-csatlakozást máig is? Mert nem akarnak a keleti blokk legvidámabb barakkja, ma divatos szóhasználattal gyarmata lenni. Azt már próbáltuk, köszönjük.
Magyarországnak ma olyan kormánya van, amely elveszi az országot sokaktól és odaadja keveseknek. Minden egyes családra egymillió forintos adósságot rónak, miközben néhány hazai oligarcha a haszonélvezője a Fidesz politikájának. Az ő kedvükért akarja Orbán Viktor lerázni magáról az utolsó kontrollt, ami a rendszerét még ellenőrizni, legnagyobb jogtalanságait szankcionálni képes: az Európai Uniót. Elmondtam fél évvel ezelőtt, – akkor túlságosan borúlátó előrejelzésnek tűnt, ma már nem az. Elmondtam, hogy Orbán Viktor terve, hogy újabb választási győzelme után kivezesse Magyarországot az Európai Unióból. Az ő mintája ma már Putyin Oroszországa. Újra megpróbálják elhitetni velünk, amit Kádár, hogy választanunk kell szabadság, demokrácia és a jólét között. Pedig nem kell választanunk. Jólét hosszú távon kizárólag szabadságban képzelhető el, ahogyan szabadság sincsen jólét nélkül.
Kövér László és a parlamenti fideszes többség ma ezt a döntést elvette tőlünk. Ám a döntésük, ahogy a kommunistáké 1988-ban, nem lehet a végső döntés. Ők most tették világossá a választás tétjét: Európa és a nyugatos demokrácia vagy Moszkva és Orbán.
