„Elrontottuk ezt az évezredet, de nem baj, mert itt a következő” – szólt egykor az Európa Kiadótól. Most erősen úgy néz ki, hogy azt is elronthatjuk.

Trianonban csak a tragédiát keressük, pedig épp az ellenkezőjét is üzenhetné nekünk. Azt, hogy Magyarországnak pozitív világszemléletre van szüksége, mert az sokkal többet ér, mint bármilyen elcsatolt terület visszaszerzése. A pozitív világszemlélet, az összetartozás, az együttműködés kultúrájának a kialakítása, a gyűlölködés meghaladása sokkal több gondunkat oldaná meg, mint bármely kormányzati program, vagy uniós támogatás.

A rendszerváltás óta minden év júniusában több hétig Trianonról beszélünk, és egyre többet beszélünk róla. Közel száz év után is siránkozunk, bűnösöket keresünk, legendákat ápolgatunk, sopánkodunk, hogy talán lehetett volna másként. Imádunk tobzódni a fájdalomban és szerencsétlenségben. Aki Trianon miatt nem szomorú, az nem is rendes hazafi. 

Szinte büszkék vagyunk arra, hogy bennünket semmiztek ki a legjobban, hogy ebben a ki a legszerencsétlenebb versenyben is mi nyertünk. Ezek után már nem is csodálkozhatunk a kutatásokat látva, amelyek rendre azt mutatják, hogy világbajnok boldogtalanok, pesszimisták vagyunk. Mintha mindennek csak a negatív oldalát akarnánk megtalálni és egyáltalán nem lenne érzékünk a pozitívumokhoz. Pedig biztosak lehetünk benne, azok a nemzetek a sikeresebbek, amelyek képesek a dolgok jó oldalát is észrevenni. Trianon kapcsán pont úgy viselkedünk, mint a magyar betegek az orvosi váróban, akik azon versenyeznek melyikük a betegebb. Mi is az akarjuk bizonyítani, hogy még egy ilyen szerencsétlen nemzet nem volt a történelemben, akit ilyen igazságtalanul szétszakítottak!

Az előrelátható Trianon

Trianon tragédia és kétségtelenül igazságtalan. Sokunknak fáj a történelmi Magyarország széthullása, a kisebbségbe szorult magyarok hányattatása. De nem ez az egyetlen történelmi tragédia és nem ez az egyetlen igazságtalanság az elmúlt évszázadok során, ellenben előrelátható történelmi, demográfiai és politikai realitás volt. Legalább annyi igazságot szolgáltatott más nemzetek szempontjából nézve, mint amennyi igazságtalanságot szült nekünk. A vesztes háború után semmilyen emberi teljesítmény nem tudta volna megakadályozni, még talán tompítani sem. Károlyi Mihály vagy más politikai vezetők felelősségéről beszélni történelmietlen. Az pedig, hogy még 100 éves távlatból sem vagyunk képesek felfogni a tanulságokat, nem akarjuk meglátni, hogy előnyöket és lehetőségeket is szolgáltatott nekünk, rossz nemzetpolitikai hozzáállás. Pedig voltak lehetőségek és pozitívumok, még ha le is hazaárulózzák azt, aki megpróbálja ezeket kimondani.

A Habsburg Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia /Európa területileg második, lakosságszám alapján harmadik legjelentősebb nagyhatalma/ szétesését  a Trianont megelőző évszázadban  sokan bizonyosnak látták, a kiegyezés időszakában biztosra vették. A vita abban állt, hogy vajon e folyamat Magyarország felbomlását is magával hozza-e, vagy mi megúszhatjuk? Egyesek azt remélték, hogy a nemzetiségekkel való kiegyezés esetleg megmentheti az országot. Pedig ennek utólag szemlélve kevés politikai és történelmi realitása volt, de meg kellett próbálni. Amíg béke honolt Európában ez a koncepció működhetett is.

Hogy Trianon mennyire előre sejthető volt, azt Deák 1842-ben sógorának írt levele mutatja, amelyben részletesen ír erről: „az ausztriai birodalom sok kis nemzet összessége, melyeket a jelen pillanatban pusztán az uralkodócsalád közössége fog össze. Az európai hatalmasságok érdekükben állónak tekinthetik Ausztria fennmaradását, de ez a jövőben akár megváltozhat.” Véleménye szerint ekkor létrejön egy északi és egy déli szláv állam, sőt még akár a magyarokat is feloszthatják ezek között az új államalakulatok között. A magyarságnak, mint írja: „Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem kereskedésök nem olyan, hogy ezáltal más nemzetek szimpátiáját bírnák ... úgy bánnának vélünk, mint törtszámokkal, s odavetnének bennünket, ahová mintegy adjustatio gyanánt jobbnak látnák.” Teljesen irreálisnak tűnt már akkor, hogy egy ilyen nemzetiségi arányú ország a nacionalizmus feléledése után egyben maradjon, az volt a csoda, hogy addig egyben maradt. Mindenki tisztában volt vele, hogy a magyarok hosszú távon nem képesek ilyen demográfiai arányok mellett irányítani az országot. A szupremáciába, valami felsőbbrendűségbe vetett bizalom nem tarthatott sokáig. Trianon már több száz éve megalapozódott, amikor az ország demográfiája a magyarok számának csökkenésével eltolódott, csak ki kellett várni. A más népek általi” kiszaporodásról” sokat beszéltek a 19. században. Az 1906-os népszámlálás után óriási örömujjongásban tört ki a hazai közvélemény, mert a magyarul beszélők arányszáma többségben volt, 51,4 %. Igaz, ezt kis trükkel érték el. Csak a Dráván inneni területeket vették figyelembe. A történelmi hazánkban kisebbségben maradtunk. 

Az egyben tartás ára

Szögezzük le, hogy a magyarok által elszenvedett igazságtalanságot a másik oldal történelmi igazságszolgáltatásnak értelmezte. Trianon minden tragédiája ellenére rendelkezett egy óriási pozitívummal. A soknemzetiségű, a nemzetiségek közötti feszültségekkel teli országok legnagyobb gondja, hogy az energiák legnagyobb részét elviszi az ország egyben tartásának gigászi feladata. Ezért az ilyen országok fejlődési potenciálja alacsonyabb. Trianonnal a nemzetiségi kérdés, amitől Magyarország évszázadokon át szenvedett, egy csapásra a szomszédos országokba került. Ilyen távlatból szemlélve, ez egy lehetőséget is rejtett megában. Attól a pillanattól egészen a mai napig a területileg „nyertes” országok küzdenek hasonló problémákkal. Magyarországon olyan alacsony lett a nemzetiségi származásúak lélekszáma, hogy gyakorlatilag homogén országgá vált, eséllyel arra, hogy megszabaduljon belső feszültségeitől.

Igaz a gazdasági egységek (pl. gabonatermelés és feldolgozás, közlekedés és szállítás) szétszakításával komoly károk keletkeztek, de ez nem érvényteleníti, hogy a homogenitásból előnyök fakadtak. Az előnyök azonban a mélyben maradtak, mert a politika a nemzetiségi kérdés megoldódása miatt felszabadult energiáit kizárólag Trianonra és a revízióra fordította. A gyűlöletnek és harcnak új tárgyat talált, mind belföldön, amit külföldön, ami aztán még nagyobb tragédiához vezetett /Horthy korszak, II. világháború, holocaust és kommunizmus/.

A magyar politika azóta sem tudott kiszabadulni az ellenségkeresés, a belső és külső gyűlölködés csapdájából. Pedig észrevehetnénk már, hogy ez a mentalitás egyes politikai csoportoknak ugyan előnyös lehet, de a nemzet egészének mindig tragédiát hoz.

A dán példa

Jól kidomborodik ennek negatívuma, ha párhuzamba állítjuk a magyarok viselkedését a dánokéval. Dánia Magyarországgal ellentétben a világ boldogsági és elégedettségi listáinak az élén tanyázik jó ideje. Ehhez bizonyosan szükség van arra, hogy a dánok – velünk ellentétben - képesek mindenben a pozitívumot meglátni. Pedig ők is sirathatnák elveszett nagyságukat.  Dánia nagy birodalom volt és történelme során nagy területek felett veszítette el befolyását. Az első világháború után lehetőség kínálkozott a németek által korábban elvett területeik visszaszerzésére. Akkor azonban - ahelyett, hogy örömtáncok közepette visszavették volna - népszavazást kezdeményeztek, és csak az északi, kisebb területeket csatolták magukhoz, Schleswig-Holstein maradt a németeknél. A dán politika nem akart egy ilyen súlyú nemzetiségi problémát a nyakába venni csak azért, mert ez a terület korábban történelmileg hozzá tartozott. PedigSchleswig-Holstein Dánia területét 30 százalékkal megnövelte volna.

Trianon beteljesedése  

Trianon tragédiája mára beteljesedett. 1920-ben elvesztettük a területeket, egy évszázad alatt pedig elvesztettük az ott élő népesség jelentős részét. A Kárpát-medencei magyar lakosságszám egyre csökken.  

Az Antall József féle 15 milliós magyar nemzet már csak álom. A határon túli tömbben élő magyarságnál a születésszám alacsony volt és a kivándorlás magas, ami többségében nem hozzánk történt. A szórvány esetén pedig a gyorsuló asszimiláció lassan eltüntette a magyarokat. A magyarországi népszaporulat pedig tragikus képet mutatott.

Mára ez oda vezetett, hogy a legutóbbi népszámlálási adatok szerint már csak 10,4 millió magyar van a Kárpát-medencében a 10 évvel ezelőtti 12 millióhoz képest.

A legszomorúbb fejlemény, hogy a határon túlról kivándorló magyarok szívesebben választanak nyugati célpontokat, mint bennünket. A honi közélet hangadói nem merik bevallani, hogy az ambiciózus székely legények Svédországban csinálnak karriert vagy Spanyolországban szednek epret, esetleg Londonban gyógyítanak. Ha már valaki útra kel, miért álljon meg nálunk, milyen indokkal szolgál nekik Magyarország? Ezen is érdemes lenne gondolkodni abban az időben, amit a Trianonon való siránkozásra fordítunk.

Trianon üzenete

Mindebből az következik, hogy a magyar politika és közélet jobban tenné, ha többet foglalkozna a Trianon által kínált tapasztalattal. Sokkal többet tanulhatnánk ezekből, mint az örökös tragédia keresésből. Magyarországnak pozitív világszemléletre van szüksége, mert az sokkal többet ér, mint bármilyen elcsatolt terület visszaszerzése. A pozitív világszemlélet, az összetartozás, az együttműködés kultúrájának a kialakítása, a gyűlölködés meghaladása sokkal több gondunkat oldaná meg, mint bármely kormányzati program, vagy uniós támogatás. Trianon évfordulójának nem a múltról és gyászról kellene szólni minden évben, hanem a jövő kihívásairól. Hogy ne azt keressük, kivel lehet harcolni, hanem azt, kivel lehet együttműködni. Hogy ne azt nézzük, hogyan tudnánk a hajdan megesett sérelmekért elégtételt venni, hanem azt, hogyan tudjuk itthon tartani a mostani fiatalokat, hogyan tudjuk hazacsábítani őket, hogyan tudjuk kívánatossá tenni Magyarországot a határon túli magyaroknak. Ezzel tehetnénk valamit egy olyan jövőért, amiben nem kell még egyszer utódainknak hasonló tragédiát átélniük.