Orbán Viktor Tusnádfürdőn elindította a 2014-es választási kampányt. Azt is elmondta, mi lesz a választások tétje. Csak éppen az ellenzéki oldalról nem vette észre senki. A miniszterelnök az Európai Unió elhagyására készül. Mint azon kevesek egyike, akik személyesen is elég jól ismerik Orbán Viktort, értik a gondolkodását, és tudnak olvasni a mondataiban, egészen biztos vagyok ebben.
Ahogy 2009-ben Kötcsén is bő fél évvel a választások előtt – szokásához híven metaforákban, de érthetően – mondta el híveinek, milyen Magyarország építését tervezi, úgy most sem tartotta titokban vízióit. Akkor egy centrális erőtérben működő egypártrendszer létrehozását hirdette meg, ahol a hatalmat gyakorló erő lényegében leválthatatlan. Totálisan ellenőrzi a politikát, a gazdaságot és a kultúrát. Az azóta mögöttünk hagyott négy év bebizonyította, hogy csakugyan mindent ennek rendelt alá. Most elmondta a folytatást is. A következő ciklus tétje számára nem kevesebb, mint „Magyarország teljes szuverenitásának visszaszerzése”, azaz minden külső demokratikus kontroll, jogi, gazdasági és erkölcsi konszenzuskényszer felszámolása, tehát az uniós tagságunk felmondása lesz.
Négy éve általános vélemény volt, hogy beszéljen bármit Orbán, a nyitott piacgazdaság logikájával nem fog szembemenni, hiszen azzal az ország fejlődési potenciálját, azaz végső soron a saját sikerét veszélyezteti. Akik ezt mondták, nem volt igazuk: az unortodox gazdaságpolitika szinte minden mutató alapján a sor végére lökte Magyarországot a térség államai között. És Orbán vállalta ezt, mert nem a gazdaság sikere érdekli, számára az csak másodlagos. Hiszen a nyugati típusú, azaz liberális gazdaságpolitika lényege, hogy az állam csak azokba a folyamatokba szól bele, ahol feltétlenül muszáj, de főszabályként hagyja a piacot termelni. Orbán számára ez maga a rémálom, szerinte mindent az államnak, az állam vezetőjének, tehát neki magának kell kontrollálnia, még akkor is, ha ezzel leromlik a gazdaság hatékonysága. Most azt mondják sokan: a kormány húzogatja ugyan az Európai Unió bajszát, de a jól hangzó unió-ellenes tirádák csak arra kellenek, hogy magukhoz kössék a szélsőjobboldali szavazókat. E vélemény szerint soha nem fogunk érdemben szembe menni Brüsszellel, hiszen Magyarország belerokkanna az uniós pénzek elvonásába. S bár a gazdasági következmények tekintetében teljesen igazuk van azoknak, akik ezt mondják, a konklúzió mégis hamis. Orbán Viktor inkább vállalja a további gazdasági visszaesést, a teljes elszegényedést, ha ezen az áron tovább szilárdíthatja a hatalmát. Nincs az az uniós forrás, kohéziós alap és nagyberuházás, ami többet érne számára, mint a teljes kontroll az ország egésze felett. És most már különösebb titkot sem csinál ebből.
A tusnádfürdői beszéd a nem lakosságnak küldött, gügyögő kampány-levél, nem is kilúgozott píár-interjú valamelyik pártlapban, hanem részletes, a maga logikájában őszinte, végiggondolt, fejből elmondott politikai alapvetés. Megérdemli, hogy komolyan vegyük. Orbán azzal kezdi, hogy nem a dolgok okairól, hanem a célokról fog beszélni, s meg is nevezi az elsődleges célt: leszámolást Európával. Szerinte Európa válságban van, évszázados kulturális, gazdasági és civilizációs pozíciói megrendültek. Erre a hanyatlásra pedig nem az Európai Unióban kell megtalálni az ellenszert, hanem a nemzetállamokban. Az unió teljes intézményrendszeréről – „legyen szó a bizottságról, az Európai Parlamentről vagy akár a miniszterelnököknek a tanácsáról” – kimondja az ítéletet: alkalmatlanok arra, hogy a történelmi válságra válaszokat adjanak.
Erre a következtetésre persze akár egy, az unió jövőéért aggódó, katasztrófa-forgatókönyvekre fogékony euorpéer politikus is juthatna, csakhogy egy ilyen politikus mindjárt elkezdené sorolni, hogyan tegyük jobbá, hatékonyabbá az európai intézményrendszert. Orbán nem ezt teszi: ő leszámolt Európával, és meghirdetett programjának minden egyes pontjára igaz, hogy csakis egy unión kívüli Magyarországon valósítható meg. Legyen szó a „nemzeti nagytőkések” helyzetbe hozásáról a külföldiek rovására, az energiaszektor államosításáról, a döntően magyar tulajdonú bankrendszerről vagy éppen egy újabb ÁFA-kulcs bevezetéséről: kormányprogrammá, jogszabállyá mindez csak az unióból való kilépéssel válhat.
Az orbáni vízióban Brüsszel, az IMF vagy éppen az Egyesült Államok ellenséges nagyhatalom. Méghozzá veszedelmes, hazug nagyhatalom, mert a civilizációt képviseli. „A nagyhatalmak mindig úgy szokták gondolni, még a gyarmatosítás legsötétebb óráiban is, hogy egyébként ők civilizációt is terjesztenek, eszményeket is és értékeket is visznek, nem egyszerűen csak erőforrásokat vesznek el.” S bár hozzáteszi, hogy nem lehet egyszerűen azt mondani, mint a Jobbik teszi, hogy az oroszok helyére valaki más lépett, hogy „elmentek a tankok, megjöttek a bankok”, – bár szerinte ebben is van igazság – de összességében „1990 után a politikai szabadság ellenére is Magyarország egy kiszolgáltatott és kihasznált ország maradt.”
Ez az alapvetés nemcsak a nyíltan unió-ellenes retorika miatt figyelemre érdemes, bár az sem lényegtelen. A mögötte meghúzódó, s valószínűleg őszintén hitt gazdaságpolitika az, ami igazán riasztó. Gondolatmenete első hallásra akár szimpatikus is lehet: a kormánynak arra kell törekednie, hogy „a nálunk megtermelt értékből minél több a mi hatáskörünkben maradjon, a miáltalunk fölhasznált értékként álljon rendelkezésre. Amikor ez a két tény közelít egymáshoz, akkor nemzeti kormányaink vannak, amikor pedig tágulni kezd, akkor – akármit is mondanak magukról – valójában nem nemzeti szempontokat állítanak a gazdaságpolitika középpontjába. Ez egy rejtett dolog, ez egy rejtőzködő nagy titok. Erről keveset beszélnek, pedig ez a dolog lényege, tisztelt Hölgyeim és Uraim!” A gondolat folytatása azonban hiányzik, talán szándékosan, talán a konklúzióval szembesülést megspórolandó. Ha ugyanis adminisztratív eszközökkel ellenállunk annak, hogy a multik kivigyék a profitjukat, hogy a külföldi tőke megelőzze a hazait, tehát, hogy a gazdaságunk nyitott legyen, akkor ne csodálkozzunk ha nincs banki hitel, ha elapad az uniós támogatás, ha megrendül a pénzügyi bizalom, vagy – hogy aktuális példát mondjak – ha a MOL-t ki akarják penderíteni Horvátországból. De Orbán itt is igazat mond: valóban ez a lényeg, ez a beszédének rejtőzködő nagy titka. A meghirdetett program ellentmond a kohézió, az egyeztetett szabályok mentén folyó pénzügypolitika, a szubszidiaritás és a szabad verseny elvének, – egyszóval mindannak, ami az Európai Unió lényege.
Sokan elemezték már a beszédét, rávilágítva, hogy a gazdaság állapotáról mondott megállapításai, akárcsak a nagyköveti értekezleten vagy a Wall Street Journal-nak adott helyzetértékelésének számadatai, köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Arról már kevesebb szó esett, hogy a miniszterelnök az uniós tagság mellett eddig is kizárólag gazdasági érveket hozott fel, – és most már ezt sem. Ez olvasható ki a választópolgároknak sürgősséggel kiküldött miniszterelnöki spamből is: „Az Európai Unió kénytelen megszüntetni a hazánkkal szemben 2004 óta folytatott túlzott-deficiteljárást. Ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk, ami a magyaroknak jár. Ez azt jelenti, hogy Magyarország egy fontos csatában győzött.” Hogy az Európai Unió egyben értékközösség is lenne, amelyhez szabad akaratunkból csatlakoztunk, nem csak Orbán, de az őt okkal kritizáló baloldali ellenzéki politikusok nyilatkozatiban sem nagyon történik említés. Ez pedig csak erősíti azt a hamis képet, amit Orbán Európáról fest a magyaroknak: fizessetek, ruházzatok be, de „belső ügyeinkbe” nem szólhattok bele. Amikor Orbán a lopakodó föderalizmus veszélyéről beszél, akkor annak a félelmének ad hangot, hogy az unió az alapító államok, és az utólag csatlakozottak szándékának megfelelően folyamatosan erősödik majd, akár az önálló nemzetállamok rovására.
Ehelyett a magyar kormány „új politikai és gazdasági rendszert próbál fölépíteni”, egy olyan rendszert, amelynek fő jellemzője – az Európai Unióval szemben – hogy nem liberális. Büszkén jelenti be, hogy a (Sólyom-, Tölgyessy-, Antall- és Kis János-féle) konszenzusos alkotmányt leváltó alaptörvény szándékosan megy szembe Európával: „nem egy liberális alkotmány”. Hozzáteszi, hogy tudja, hogy „a II. világháború után Európában egy-egy alkotmányos berendezkedés mérőszáma vagy mérőmutatója nem lehet más, minthogy mennyire liberális”, de ő éppen ezért akar a másik, az illiberális, azaz szabadsághiányos irányba menni. Nem is nagyon rejti véka alá, hogy a bankoktól, multiktól beszedett, és magyar lakosságtól kínkeservvel „begyűjtött” különadók célja, hogy megteremtsék a kormány mozgásterét ahhoz, hogy nélkülözni tudjuk az uniós forrásokat.
Őrültségnek hangzik? Az hát, de van benne rendszer. A leválás főpróbája az IMF kiebrudalása, amely Tusványoson is a legnagyobb tetszést váltotta ki a közönség körében. A Valutalap felé történő előtörlesztés közgazdasági értelemben totálisan értelmetlen, hiszen kizárólag új, drágább hitelekkel lehet kiváltani. Csakhogy az IMF, amely közpénzt, a tagállamok adófizetőinek pénzét kezeli, csak racionális, a gazdaság pályára állítását lehetővé tévő célokra ad hitelt, Orbán pedig nem szereti, ha ellenőrzik. Ezért úgy jár el, mint a felelőtlen családfő, aki a kedvezményes munkáltatói kölcsön helyett, a drágább, de bármire költhető hitelt veszi igénybe. A tévében is hirdetett gyorskölcsönökből ugyanúgy vehető külföldi nyaralás, pingpongasztal, mint a nemzetközi piacon felvett hitelből futballstadion, csak éppen elképesztően drágán.
Ez bizony Ceaușescu logikája, aki azon az áron is meghirdette országa világbanki és IMF-hiteleinek visszafizetését, ha a népe füvet eszik. A cél sem volt más: a teljes szuverenitás visszaszerzése, azaz minden külső ellenőrzés felszámolása. Ha a Valutalapot az olcsó hiteleivel együtt különösebb visszhang nélkül ki lehet ebrudalni az országból, abból Orbán azt a tanulságot vonja le, hogy az unióval történő szakítás is könnyen megy majd. De nemcsak az orbáni állameszmény logikai következménye az uniós kilépés felvetése, hanem a miniszterelnök politikai taktikai rutinjából is ez következik. Ha a Fidesz megnyeri is a következő választást, 2-3 éven belül garantálható a gazdasági és társadalmi válság kiszélesedése. A gazdaság tartós visszaesése, valamint az állam erőseket a gyöngék rovására jutalmazó szociálpolitikája együtt okvetlenül súlyos feszültségekhez vezet majd, és ezt a miniszterelnök is pontosan látja. Szükség van tehát egy ellenségre, aki ellen mozgósítani lehet, akinek minden kormányzati kudarc a nyakába varrható. Ez pedig – IMF híján – csakis az Európai Unió lehet, az arctalan szervezet, amely korlátozza kormányt a gazdaság unortodox talpra állításában, amely elvonja a forrásokat, elveszi a földet, a munkát, amely gyarmatosít, szociálpolitikájával bátorítja a bűnözést, és ráadásul még a halálbüntetést is tiltja. Nincs kétségem az iránt sem, hogy egy kilépési kampányt a Fidesz ellenzékből is elindítana, békemenettel, nagygyűléssel, népszavazással, de az jogállami eszközökkel könnyebben megakadályozható lenne, mintha kormányról teszik majd.
Orbán Viktor hívei gyakran elmondják: vezetőjük népben és nemzetben gondolkozik. Ez igaz. Csak nem árt tudni, hogy amikor népről beszél, akkor a befolyásolható, tanulatlan, az államnak mindenben alávetett tömeget érti rajta, amikor pedig nemzetről, akkor arra a legfeljebb százezres kiváltságos rétegre gondol, amely hatalmának legfőbb támasza, és amelynek cserébe pénzt, hatalmat, kiváltságokat juttat. Az orbáni nemzetállam ennek a rétegnek épül, a megyei pártitkárok, udvari vállalkozók, trafiktulajdonosok, takarék-einstandolók rendjének. Tusványoson a jövő nemzeti nagytőkéseit is megnevezte: a ma még „vitatható tulajdonosi háttérrel bíró”, de nyilván megrendszabályozandó OTP, a most létrehozott, kisbetétesektől ellopott takarékszövetkezetek, egy államosított MOL új birtokosait, és persze a Közgépet, a Fidesz gazdasági filozófiájának zászlóshajóját. „Megéri ezt a konfliktust vállalni” – mondja Orbán a munkahelyek többségét biztosító, a gazdaságot életben tartó nemzetközi tőke kiszorításáról. És így gondolja ezt a mindenbe beszóló, emberi jogokat, szabad versenyt, átláthatóságot számon kérő Európai Unióról is. Megéri, persze. Nekik igen. Hiszen az Európai Unió kontrollja alól felszabadított Magyarország víziója mögött a mindentől független Közgép-ország rejtőzik.
Ne legyen kétségünk: Orbán Viktor újabb győzelme esetén az unióból való kilépésre készül, és erre hangolja most híveit. Ő, aki szeret a kétharmados felhatalmazására hivatkozni, nem törődik vele, hogy az elmúlt húsz év legnagyobb arányú közös döntését a magyar nép éppen ebben a témában hozta meg. 2003. április 12-én, a csatlakozási népszavazáson 83,76%-os arányban döntöttek úgy a magyar választók, hogy Európa értékközösségéhez csatlakozzunk. Orbán három okból is szabadulni akar ettől az közösségtől: gyűlöli az unió általa liberálisnak nevezett alapelveit, irtózik hatalma minden nemű korlátozásától, és nem utolsó sorban úgy gondolja, hogy egy Európa-ellenes kampánnyal óriási cirkuszt adhat, ha már kenyeret nem tud.
Ez, és nem más a következő választás tétje. Orbán Viktor ránk akarja zárni az ajtót, a kulcsot pedig magánál tartani, mi pedig könnyen itt maradhatunk vele és csatlósaival a sötétben. De csak ha hagyjuk. Kemény csata lesz. Európáért, Magyarországért, a szabadságunkért.
