Miközben néhány poszttal korábban arról írtam, hogy kell-e és lehet-e a Jobbikot politikai karanténba helyezni, paradox módon közismert, hogy létezik ma Magyarországon olyan politikus, aki máris karanténban van és látványos erőfeszítésekkel próbál kikerülni onnan. Nem kell ahhoz különösebb előképzettség, hogy rájöjjünk, Gyurcsány Ferencről van szó. Az okok taglalásától, bár tanulságosak, most eltekintenék. A rossz kormányzás, az Orbán-kormány büntetőjogi fenyegetőzése, a Demokratikus Koalíció frakcióalapításának botrányos és a demokrácia minden szabályával szembemenő ellehetetlenítése mind-mind olyan körülmények, amelyek valóban nehéz helyzet elé állítják a volt miniszterelnököt. Ma sokan érzik úgy, kötelező belerúgniuk a szocialisták egykori vezetőjébe. Elgondolkodtatónak tartom, hogy hogyan reagál minderre Gyurcsány. Az elmúlt napok megszólalásai alapján úgy vélem, rosszul.
Így nem érdemes legyőzni a Fideszt
Titkok gondos őrzői – Orbán vagy Kádár?
Németország szövetségi elnökét tegnap óta Joachim Gaucknak hívják. Gauck a kelet-német állampárti múlt megismerhetőségének elkötelezett harcosa, a Stasi-akták kutathatóvá tételének úttörője, akinek személyében nem csak a pártok tudtak megállapodni, hanem a társadalom nagy többsége is üdvözli megválasztását. Németország közel van Magyarországhoz – a térképeken. Mert mindeközben a magyar Országgyűlés elnöke arról beszél a máig megismerhetetlen állambiztonsági iratok kapcsán, hogy a kérdés gumicsont. Gumicsont-e, hogy velünk él a múlt? Gumicsont-e, hogy felnő egy új generáció, akik számára természetes, hogy a politikai elit megvezeti a társadalmat? Gumicsont-e, hogy a pártok álszentsége miatt a hazugság atmoszférája veszi körbe a politikát?
Karantén vagy két pofon?
Az elmúlt hetekben a közvélemény egy részében vita bontakozott ki arról, hogy a Corvinus Egyetem szervezésében megrendezett Tárcatükör rendezvénysorozaton kormánypárti politikusok ülnek le a Jobbik képviselőivel, ráadásul teszik mindezt a kiegyensúlyozottságáról ismert Török Gáborral. A vitában a legtöbb kritikát nem a szélsőjobboldali párt politikusai kapták elfogadhatatlan elképzeléseik miatt, de még csak nem is azok a kormánypártiak, akik ezeken a vitákon finoman szólva sem jeleskedtek az ezektől való elhatárolódásban, hanem a moderátor-politológus Török, amiért a nevét adta az eseményhez. A kritikusokkal nem tudok egyetérteni, de látni kell: szimptomatikus, kinek kell megvédenie magát egy ilyen helyzetben. A vita ugyanis a régi: kirekesszük-e a Jobbikot a közbeszédből, ha igen, hogyan, ha nem, mégis milyen más út áll előttünk? A triviális érvek az úgynevezett karantén mellett szólnak: képtelenség racionális vitát folytatni egy párttal, melynek tagjai és képviselői vallásként tekintenek nézeteikre, és ilyen módon nem meggyőzhetők. Értelmetlen racionális vitát folytatni egy párttal, melynek elképzelései és megszólalásai drámai módon erodálják a közbeszédet, kikezdik a politikailag korrekt demokratikus diskurzust. Ha már politikailag korrekt diskurzus: bármit is gondoljunk a Jobbikhoz való hozzáállásról, meggyőződésem, hogy az elmúlt években oly sokat támadott politikai korrektségből nem túl sok, hanem túl kevés van ma a nyilvánosságban: egyáltalán nem mindegy, mi válik normává, és mi válik nem megengedetté a közbeszédben.
A politikai hibák természetéről
Pár évvel ezelőtt egy nyugat-magyarországi benzinkútnál tankoltam. A kedves és készséges benzinkutas autogrammot kért tőlem. Miközben írtam, a hosszúnak tűnő csendet kérdéssel próbálta megtörni: Aztán mi újság a Fideszben, Fodor úr? Majdnem 15 évvel voltunk a Fideszből való kilépésem után és erősen elgondolkodtam, hogy vajon helyesen, elfogultságtól mentesen látom-e magam? Képes vagyok-e pontosan érzékelni, hogy mások mit gondolnak rólam?