Németország szövetségi elnökét tegnap óta Joachim Gaucknak hívják. Gauck a kelet-német állampárti múlt megismerhetőségének elkötelezett harcosa, a Stasi-akták kutathatóvá tételének úttörője, akinek személyében nem csak a pártok tudtak megállapodni, hanem a társadalom nagy többsége is üdvözli megválasztását. Németország közel van Magyarországhoz – a térképeken. Mert mindeközben a magyar Országgyűlés elnöke arról beszél a máig megismerhetetlen állambiztonsági iratok kapcsán, hogy a kérdés gumicsont. Gumicsont-e, hogy velünk él a múlt? Gumicsont-e, hogy felnő egy új generáció, akik számára természetes, hogy a politikai elit megvezeti a társadalmat? Gumicsont-e, hogy a pártok álszentsége miatt a hazugság atmoszférája veszi körbe a politikát?
Amikor az úgynevezett ügynökügyről szóló, lassan több mint két évtizedes vita újra és újra felmerül a közbeszédben, rendszerint eszembe jut egy kép. A rendszerváltás idején a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjaként az elsők között juthattam információkhoz az előző rendszer által kezelt aktákról. Az akkori esküm nem évül el, ezért természetesen keveset írhatok arról, mit tapasztaltunk annak idején. De a látványt soha nem felejtem el: a levéltár, ahova egyszer elvittek minket, leginkább egy autószerelő műhelyre emlékeztetett, az elengedhetetlen meztelen nős poszterekkel a falon és az összes többi kellékkel, természetesen egy dohos pincehelyiségben. Ez mindenről árulkodott, csak megátalkodott professzionalizmusról nem.
Néhány évvel korábban a másik oldalt is volt szerencsém megtapasztalni. Egyetemistaként aktív résztvevője voltam a szamizdat folyóiratok terjesztésének. Az egész terjesztés nagyon professzionálisan volt megszervezve. A terjesztési láncnak mindenki csak egy-egy résztvevőjét ismerte, hogy lebukás esetén ne dőljön be az egész hálózat. Emlékszem, hogy ráztunk le civil ruhás követőket a metróban egy Vezér úti konspirált lakásba menet. Vagy mikor az egyik balaton felvidéki illegális nyomdából hoztam el az elkészült folyóiratokat: csak a címet tudtam, majd a nyomdában megadtak egy másik címet, ahova el kellett vinnem az újságokat. Sok-sok emberrel találkoztam egy-egy pillanatra, akik közül sokaknak ma sem tudom a nevét. Ez az illegális hálózat a hivatalos Hálózathoz képest sokkal professzionálisabbnak tűnt később számomra, amikor már némi rálátásunk lehetett a késő-kádári titkosszolgálat működésére.
Eltelt több mint két évtized és a vita azóta is folyik arról, hogy teljes körűen nyilvánosságra kell-e hozni a pártállam ügynökeinek névsorát. Én mindig a teljes nyilvánosság pártján voltam és elleneztem minden önkényes büntetést. Az indokok nagyon egyszerűek. Egyrészt az állampolgároknak joguk van tudni, hogy egy diktatórikus rendszer mindenféle törvényes felhatalmazás nélkül, hogyan gyűjtött információkat magánéletükről, munkájukról, hogyan használta fel ezeket úgy, hogy sokszor észre sem vették. Ez nem múlt, hanem a jelen, mert rengeteg máig ható következménnyel járt ez a kéretlen beavatkozás. És az sem múlt, hanem a jelen, hogy a politikai hogyan használja ki zsarolásra, sakkban tartásra azt, hogy a közvélemény nem lát tisztán az ügynökkérdésben.
Az ügynökkérdés történetét az elmúlt 22 évben végigkísérte a politikai manipuláció. A rendszerváltás után egyike lehettem azon keveseknek, akiknek volt szerencséjük látni az azóta elhíresült ügynöklistát, amit Németh Miklós adott át Antall Józsefnek. Minden ellenkező híresztelés ellenére ez a lista ugyanúgy a politikai manipuláció része volt, mint szinte minden azóta is ebben a kérdésben. A lista azon kívül, hogy manipulációs célokat szolgált, ráadásul összecsapott, slampos és rendezetlen munka volt. Valószínűleg nagy gyorsasággal, politikai megrendelésre készítették. Több név is nyilvánvalóan lejárató szándékkal került fel a listára. Ezt onnan is tudtam, mert közülük többeket személyesen is jól ismertem és láttam, hogy sem a születési idejük, sem az édesanyjuk neve nem stimmelt a listán. Elképzelni sem merem, hogy az elmúlt 20 évben hány ilyen lista keringhetett, milyen döntéseket befolyásolhatott és befolyásol mind a mai napig.
Az Országgyűlés honlapján hozzáférhető, hányféleképpen, hányszor és milyen intenzitással küzdöttek a liberálisok a parlamentben az ügynökakták nyilvánosságáért. Kitartóak voltunk, de soha nem jutottunk el addig, hogy az ügynökkérdés valódi koalíciós szakítópróba legyen. A mindenkori kormány és ellenzéke is mindig azt mérlegelte, hogy vajon nekem vagy neki okoz-e nagyobb kárt a nyilvánosság, miközben az országnak okozza mind a mai napig. De a Fidesz helyzete ennél egyszerűbb: nincs koalíciós partner, akivel egyeztetnie kellene, nincs szakértő, aki ne támogatná, nincs állampárti múlt, ami a lelkiismeretét terhelhetné. Ezért a Fidesz viselkedése egyetlen dologról árulkodik, arról, hogyan viszonyul a kormánypárt a Kádár-rendszerhez. Ha a Fidesz viszonya a jövőben is cinkos marad, önnön megalakulását és eredeti értelmét csúfolja meg. Ismerjük a mai Fideszt, tudjuk, hogy képesek cinikus és álszent módon politizálni, ha érdekük úgy kívánja, tudjuk, hogy pillanatnyi előnyökért saját identitásukba vágó kérdésekben is hajlandóak megforgatni azt a bizonyos köpönyeget. De mi itt az érdek, mi a pillanatnyi előny, amiért ellenzik a múlt feltárását?
Minél messzebb távolodunk az időben az inkriminált korszaktól, annál gyakrabban hangzik el az az érv, hogy minek bolygatni a múltat. Azt azonban világosan kell látni, hogy ez nem a múlt, hanem nagyon is a jelen. Ideje volt már, hogy két év után az LMP folytassa a liberálisok küzdelmét a nyilvánosság megteremtéséért, ami most éppen a Fideszen bukott meg. Lázár János megszólalását pedig a témában elképesztőnek és normális országban megengedhetetlennek tartom. A politikus családjának múltjára való mutogatás a politika legmocskosabb trükkje, ami senkihez sem méltó, legyen akár kormányon, akár ellenzékben, és amit minden demokratikus szereplőnek el kell utasítania. De ne legyenek illúzióink, a minősíthetetlen beszéd mögött egyértelmű politikai szándékok húzódnak: a Fidesz – szemben húsz évvel ezelőtti önmagával - sem érdekelt az elmúlt rendszerrel való szembenézésben: túl sok a személyi, és lássuk be: gyakran tartalmi átfedés ahhoz, hogy a teljesen nyilvánvalóan tisztességes utat válasszák. Technikai akadálya a nyilvánosságnak ma már nincsen, az úgynevezett mágnesszalagokon biztonságban vannak és alaposan feltárhatók a megfigyelők adatai. Megfelelő civil kontroll mellett nem lehetne többé manipulálni, nem lehetne a politikai játszmák részévé tenni az ügynökkérdést.
Hogy miért jut eszembe minderről az a húsz évvel ezelőtti pincehelyiség? Hosszú utat tett meg a politika két évtized alatt, mégis, szégyenszemre a demokratikus politikai elit egy része mintha jobb őrizője lenne az előző rendszer titkainak, mint a Kádár-rezsim maga volt. Egy erős, öntudatos és nyitott társadalomnak őszintén tisztában kell lennie a múlttal, különben csak a komplexusok és elhallgatások indulata irányítja tetteit. Hogy Orbán vagy Kádár-e a titkok jobb őrizője, annak eldöntése most a Fideszen múlik.
