Pár évvel ezelőtt egy nyugat-magyarországi benzinkútnál tankoltam. A kedves és készséges benzinkutas autogrammot kért tőlem. Miközben írtam, a hosszúnak tűnő csendet kérdéssel próbálta megtörni: Aztán mi újság a Fideszben, Fodor úr? Majdnem 15 évvel voltunk a Fideszből való kilépésem után és erősen elgondolkodtam, hogy vajon helyesen, elfogultságtól mentesen látom-e magam? Képes vagyok-e pontosan érzékelni, hogy mások mit gondolnak rólam?
Azt állítom, hogy az SZDSZ kiesése és a magyar liberalizmus politikai képviseletének megszűnése nem volt történelmileg eleve elrendeltetett, hanem politikai hibák sorozatának köszönhető. A „politikai ősbűnökben” azonban nem hiszek. Sok-sok apró lépés vezet el odáig, ahonnan már nincs visszaút, azt azonban már mi magunk sem tudjuk, hol volt a fordulópontot. Az egyes lépések nagyon közel esnek egymáshoz, így sokszor nem is látjuk, hogy egy újabb lépést tettünk meg, ezért is nehéz megállni a lejtőn. Utólag mégis könnyebb dolgunk van, mert az egész útra ráláthatunk, és visszamenőleg kikristályosodik egy-egy politikai helyzet, mely szimbólumává válik egyik-másik politikai folyamatnak. Természetesen nem egy blogbejegyzés dolga feldolgozni az SZDSZ történetét, akár csak ebből az egy szempontból is, ezért én a teljesség igénye nélkül, most négy dolgot emelek ki, melyek jól mutatnak különböző folyamatokat, amik okai voltak a későbbi bukásnak.
Az SZDSZ a ’80-as években a pártállammal szemben alakult meg, és politikai programjának egyik fő célkitűzése a pártállami múlt lebontása, a nyugatos piacgazdaság és demokrácia kiépítése volt. Az SZDSZ és az akkori Fidesz soha nem támogatta az időnként napirendre került lusztrációs törvényjavaslatokat. Azon az állásponton volt, hogy a közvéleménynek joga van a pártállami múlt és az abban szerepet vállalók tevékenységének teljes körű megismerésére, de innentől kezdve a választópolgárok dolga, hogy miként ítélik meg mind ezeket. Mindkét párt azt vallotta – és én ezt gondolom ma is – hogy a demokratikus politika maximum annyit tehet ebben a kérdésben, hogy biztosítja a múlt megismerhetőségének törvényi feltételeit. Tudjuk, hogy ez azóta sem következett be. Most éppen a Fidesz szavazta le az LMP újabb ún. ügynöktörvényének napirendre vételét a parlamentben. 2002 nyarán, amikor a választások után fény derült Medgyessy Péter ügynökmúltjára, az SZDSZ annak ellenére állt ki a miniszterelnök mellett, hogy minden lehetősége meglett volna rá, hogy új miniszterelnököt jelöljön az MSZP-vel. Sokan érveltek akkor úgy, hogy az SZDSZ nem kockáztathat egy új választást, hiszen a kormányváltás ígéretével szavaztak rá a választók. Azonban választások nélkül is lehetőség lett volna a miniszterelnök cserére, ahogyan az kétszer is bekövetkezett azóta. Medgyessy támogatásával az SZDSZ identitásának egyik alapelemét adta fel: lássunk tisztán a múltban, de azt a választópolgároknak kell eldönteniük, hogy ennek ismeretében kiket tartanak érdemesnek politikai szerepvállalásra. Ehelyett a titkolózást, a pártállami logika következmények nélküli továbbélését legitimáltuk ezzel a döntéssel. A megismerhetőség hiánya még 22 évvel a rendszerváltás után is mérgezi a közéletet. Bár a D-209-es ügy után az SZDSZ kezdeményezésére létrejött a Mécs-bizottság, a valódi nyilvánosságot máig nem sikerült kiharcolni. Hibás döntést hoztunk, de az ujjal mutogatásnak, különösen egy évtized távlatából, nincs már sok értelme: hibának tartom, hogy nem tudtam meggyőzni a frakció többségét arról, hogy helyes döntés lett volna Medgyessy lemondatása. Ennek a néhány nap alatt meghozott döntésnek hosszú távú következményei is voltak az ország szempontjából. A pillangó-effektus átszövi a legtöbb fontos politikai döntést, és mégis, megdöbbentően ritkán ismerjük fel, amikor a konkrét helyzetben lépni kell.
Másik ilyen szimbolikus folyamatnak a 2002-2006 között folytatott gazdaságpolitikát látom, amely, mint említettem, részben következménye is volt Medgyessy hitelvesztésének. Az SZDSZ programjaiban, mindig is a fiskális szigor, az államháztartási egyensúly, a felelős gazdaságpolitika pártján állt. A 2002-t követő gyakorlat azonban ennek éppen az ellenkezője volt. Az ország jóval többet költött, mint amit megengedhetett magának, a költségvetési hiányok rendre meghaladták az elfogadható mértéket, az államadóság növekedett és mindez egy nagyon kedvező nemzetközi gazdasági környezetben történt. Igen ám, de a választási eredmények mellettünk szóltak: 2004-ben az SZDSZ viszonylag jól szerepelt az EP-választáson, 2006-ban a koalíciós kormánynak a választók újra bizalmat szavaztak, az SZDSZ – látszólag - meg is erősödött 2002-höz képest. Úgy tűnhetett, megéri a gazdaságpolitikai kalandorság, ha a választók minket támogatnak és újra ellenzékbe küldik a Fideszt. Ez a politika csalóka tükre: nem legitimál mindent a választói bizalom, a gazdaságpolitika pedig, ha úgy tetszik, szent dolog, még a legrövidlátóbb politikus sem akarhatja szavazatszerzésre váltani a biztonságot és a növekedést. Hogy voltak-e ellenvetéseim akkor? Voltak. Elmondtam-e őket nyilvánosan? Elmondtam. De nem csak a választók, hanem a politika szereplői is azt érezhették: mindez az SZDSZ-en belül egyre inkább elmérgesedő konfliktusok egyik állomása. A bizalmatlan légkör valóban megöli a tartalmi vitákat. Bár tettem gesztusokat a párton belül, talán nem eleget: félretehettünk volna számos konfliktust annak érdekében, hogy ebben az egy kérdésben, az ország gazdasági stabilitása melletti kiállásban meg tudjunk egyezni.
Harmadik elemként a 2006-os őszödi beszéd és a rendőri túlkapások megítélését emelem ki. A kaotikus helyzetben az SZDSZ elsőként állt ki a miniszterelnök mellett. Sokszor megkapom a kérdést: mégis, mit hittünk? Én személy szerint azt, hogy Őszöd olyan csapda, ami után a miniszterelnöknek két választása lehet. Lemond, vagy a reformok élére áll, mert ez az egyetlen, ami helyrehozhatja megítélését. Jó okunk volt a miniszterelnök reformelkötelezettségében bízni, mégis tévedtünk. De ami a rendőri túlkapásokat illeti, az SZDSZ hibája egyáltalán nem a naivitása volt. Persze, a 2006-os eseményekkel kapcsolatban nem kerülhető meg a Fidesz súlyos felelőssége – az október 23-i tüntetés helyszínének megválasztása, gesztusok és bíztatás a szélsőségesek irányba - , de ez sem menti azt a magatartást, hogy az SZDSZ nem kezelte a helyén az október 23-án történteket. Ahelyett, ahogy az egy demokrata párttól elvárható lett volna, hogy élére áll az erőszakszervezetek önkényének kivizsgálásának, a már korábban felterjesztett rendőri kitüntetéseket főpolgármestere nem vonta vissza, frakcióvezetője pedig ízléstelenül gúnyolódott a jogtalanságot elszenvedetteken. Félreértés ne essék: a rendőri visszaélések elítélése kapcsán tiszta a lelkiismeretem, az SZDSZ-en belül is kiálltam azért, hogy kivizsgálásra van szükség, ahogyan a nyilvánosságban is mindig ezt képviseltem. Az SZDSZ 2006 őszén a jogsértések esetében olyan politikai hibát követett el, amelyet első pillanattól kezdve elítéltem, bár megakadályozni nem tudtam. Szerintem a politika valamennyi szereplője megbukott az őszödi vizsgán: a cinikus Fidesz, a tehetetlen MSZP, az összezavarodott SZDSZ. Nem véletlen ezért, hogy a parlamentben ma helyet foglaló két új párt, a Jobbik és az LMP történetében is központi szerepe van 2006 őszének, de ez már egy másik történet.
A fenti döntésekben közös, hogy a felelősségben – bár korántsem egyenlő mértékben - sokakkal osztoztam. Más a helyzet az utolsó történet esetén. Amikor 2008-ban az SZDSZ elnökévé választottak, a helyzet egy szabadulóművész tehetségét és egy maratoni futó kitartását egyszerre igényelte. Az ország, a volt koalíciós pártok és az SZDSZ is lehetetlen helyzetben voltak: egy tulajdonképp a kormányzásról már lemondott, de a hatalmához ragaszkodó miniszterelnök, a kisebbségi kormányzás fából vaskarika konstrukciója, egy végletekig megosztott és egymással szemben bizalmatlan liberális párt ügyeit figyelte egyre inkább elképedve a közvélemény. Javasoltam egy tervet a válságból való kiútra: kérjünk a miniszterelnöktől cselekvési tervet, ha azzal elégedetlenek vagyunk, javasoljuk egy szakértői kormány felállítását, ha ez sem járható út, a vergődés helyett jöjjenek az előrehozott választások. Hogy ez a terv működőképes lett volna-e, már soha nem tudjuk meg, mert valljuk be, megbukott. Méghozzá az SZDSZ parlamenti frakciója buktatta meg, akiknek kulcsszerepük lett volna a végrehajtásban, amikor a parlamentben gombot nyomnak. Azt mondtam, hogy az elnökség egy maratoni futó kitartását igényelte. De tudnom kellett volna időben feladni, ez pedig 2008 ősze volt, amikor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudom a frakciót meggyőzni. Ma már világosan látom, hogy tévedés volt azt gondolni, hogy az SZDSZ megváltoztatható, még ha a legjobb szándékkal is ragaszkodtam ehhez a tévedéshez sokáig.
Nagyon sok visszajelzést és észrevételt kaptam a szombati cikkemmel kapcsolatban. Sokan kérdezték, mit értek szembenézés alatt, miben látom az SZDSZ politikai hibáit. Számos döntést másképp és árnyaltabban látok három, öt, tíz év távlatából, miközben persze számtalan dologban változatlan a véleményem. Amikor a kiutat keressük a mostani helyzetből, ezek a történetek tanulságul szolgálhatnak: a szembenézés nem elég ugyan, de megkerülhetetlen; a változást pedig, amire mindannyian várunk, magunkon kell kezdenünk. Ha valamiért hálás vagyok, az az, hogy ennek a változásnak ma már bölcsebben tudok nekilátni, változatlan értékrenddel, a demokráciát féltők érdekében. Nem csak múltamról, hanem személyiségemről és gondolkodásmódomról is szólnak ezek a történetek, és a belőlük levont tanulságok. Amiért szükségesnek tartottam mindezt a blog indításakor megosztani, hogy az olvasó lássa: ez vagyok én, ezzel a múlttal és ezzel a gondolkodásmóddal.
