Miközben néhány poszttal korábban arról írtam, hogy kell-e és lehet-e a Jobbikot politikai karanténba helyezni, paradox módon közismert, hogy létezik ma Magyarországon olyan politikus, aki máris karanténban van és látványos erőfeszítésekkel próbál kikerülni onnan. Nem kell ahhoz különösebb előképzettség, hogy rájöjjünk, Gyurcsány Ferencről van szó. Az okok taglalásától, bár tanulságosak, most eltekintenék. A rossz kormányzás, az Orbán-kormány büntetőjogi fenyegetőzése, a Demokratikus Koalíció frakcióalapításának botrányos és a demokrácia minden szabályával szembemenő ellehetetlenítése mind-mind olyan körülmények, amelyek valóban nehéz helyzet elé állítják a volt miniszterelnököt. Ma sokan érzik úgy, kötelező belerúgniuk a szocialisták egykori vezetőjébe. Elgondolkodtatónak tartom, hogy hogyan reagál minderre Gyurcsány. Az elmúlt napok megszólalásai alapján úgy vélem, rosszul.
12 már 21
Így nem érdemes legyőzni a Fideszt
161 komment
Tovább
12 már 19
Titkok gondos őrzői – Orbán vagy Kádár?
Németország szövetségi elnökét tegnap óta Joachim Gaucknak hívják. Gauck a kelet-német állampárti múlt megismerhetőségének elkötelezett harcosa, a Stasi-akták kutathatóvá tételének úttörője, akinek személyében nem csak a pártok tudtak megállapodni, hanem a társadalom nagy többsége is üdvözli megválasztását. Németország közel van Magyarországhoz – a térképeken. Mert mindeközben a magyar Országgyűlés elnöke arról beszél a máig megismerhetetlen állambiztonsági iratok kapcsán, hogy a kérdés gumicsont. Gumicsont-e, hogy velünk él a múlt? Gumicsont-e, hogy felnő egy új generáció, akik számára természetes, hogy a politikai elit megvezeti a társadalmat? Gumicsont-e, hogy a pártok álszentsége miatt a hazugság atmoszférája veszi körbe a politikát?
Amikor az úgynevezett ügynökügyről szóló, lassan több mint két évtizedes vita újra és újra felmerül a közbeszédben, rendszerint eszembe jut egy kép. A rendszerváltás idején a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjaként az elsők között juthattam információkhoz az előző rendszer által kezelt aktákról. Az akkori esküm nem évül el, ezért természetesen keveset írhatok arról, mit tapasztaltunk annak idején. De a látványt soha nem felejtem el: a levéltár, ahova egyszer elvittek minket, leginkább egy autószerelő műhelyre emlékeztetett, az elengedhetetlen meztelen nős poszterekkel a falon és az összes többi kellékkel, természetesen egy dohos pincehelyiségben. Ez mindenről árulkodott, csak megátalkodott professzionalizmusról nem.
12 már 13
Karantén vagy két pofon?
Az elmúlt hetekben a közvélemény egy részében vita bontakozott ki arról, hogy a Corvinus Egyetem szervezésében megrendezett Tárcatükör rendezvénysorozaton kormánypárti politikusok ülnek le a Jobbik képviselőivel, ráadásul teszik mindezt a kiegyensúlyozottságáról ismert Török Gáborral. A vitában a legtöbb kritikát nem a szélsőjobboldali párt politikusai kapták elfogadhatatlan elképzeléseik miatt, de még csak nem is azok a kormánypártiak, akik ezeken a vitákon finoman szólva sem jeleskedtek az ezektől való elhatárolódásban, hanem a moderátor-politológus Török, amiért a nevét adta az eseményhez. A kritikusokkal nem tudok egyetérteni, de látni kell: szimptomatikus, kinek kell megvédenie magát egy ilyen helyzetben. A vita ugyanis a régi: kirekesszük-e a Jobbikot a közbeszédből, ha igen, hogyan, ha nem, mégis milyen más út áll előttünk? A triviális érvek az úgynevezett karantén mellett szólnak: képtelenség racionális vitát folytatni egy párttal, melynek tagjai és képviselői vallásként tekintenek nézeteikre, és ilyen módon nem meggyőzhetők. Értelmetlen racionális vitát folytatni egy párttal, melynek elképzelései és megszólalásai drámai módon erodálják a közbeszédet, kikezdik a politikailag korrekt demokratikus diskurzust. Ha már politikailag korrekt diskurzus: bármit is gondoljunk a Jobbikhoz való hozzáállásról, meggyőződésem, hogy az elmúlt években oly sokat támadott politikai korrektségből nem túl sok, hanem túl kevés van ma a nyilvánosságban: egyáltalán nem mindegy, mi válik normává, és mi válik nem megengedetté a közbeszédben.12 már 08
A politikai hibák természetéről
Pár évvel ezelőtt egy nyugat-magyarországi benzinkútnál tankoltam. A kedves és készséges benzinkutas autogrammot kért tőlem. Miközben írtam, a hosszúnak tűnő csendet kérdéssel próbálta megtörni: Aztán mi újság a Fideszben, Fodor úr? Majdnem 15 évvel voltunk a Fideszből való kilépésem után és erősen elgondolkodtam, hogy vajon helyesen, elfogultságtól mentesen látom-e magam? Képes vagyok-e pontosan érzékelni, hogy mások mit gondolnak rólam?
Biztos vagyok benne, hogy a posztot olvasók közül sokaknak volt már olyan élménye, hogy mennyire máshogy látunk egy kapcsolatot, egy munkahelyet, amikor benne élünk, és mennyire más szemüvegen keresztül kezdjük el nézni ugyanezeket, amikor már kívül és messzebb vagyunk a történésektől. 2009 júliusa óta, miután másodszor visszaadtam parlamenti mandátumomat, más szakasz kezdődött el az életemben. Bár továbbra is nagy figyelemmel kísérem a politikai eseményeket, az elmúlt 3 évben mégsem nehezedett rám a döntéshozatal felelőssége. Nem kellett politikai szituációkat mérlegelnem, hanem külső szemlélőként ítélhettem meg az egyes helyzeteket. . Az elmúlt három év abból a szempontból is tanulságos volt számomra, hogy politikai tevékenységemről is sokat tudtam gondolkodni, immár egy teljesen más szemszögből. Változtatni a múlton természetesen már nem lehet, de ahhoz, hogy az ember ne kövesse el a későbbiekben ugyanazokat a hibákat, nagyon fontosnak tartom azt, hogy legyen bátorsága a politikai döntésekkel és azok következményeivel szembenézni.
12 már 03
A hetedik koporsó
„Minden kormányzat legnagyobb erőssége a gyönge ellenzék.”
(Juhász Gyula)
„A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk ott fekszik.” Nem csak a rendszerváltás, hanem saját életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt 1989. június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja. A Kádár-rendszer erkölcsi és politikai megsemmisülése ezen a napon, ott a Hősök terén vált visszavonhatatlanná, ez a gesztus adta meg a lehetőséget a teljes magyar társadalom számára, hogy fellélegezzen, új lapot, a demokratikus és szabad Magyarország megteremtésének fejezetét nyissa meg a történelemben. Bár tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, mégis azok közé tartozom, akik Orbán Viktor aznap elhangzott beszédét történelmi jelentőségűnek és nagyszerűnek tartják. A beszéd úgy tett hitet 1956 erkölcsi és politikai öröksége mellett, hogy eközben egyértelművé tette: nem csak emlékezésre, de az állampárt elutasítására, a megszálló szovjet katonák távozására, rendszerváltásra van szükség.
Orbán Viktor élete legfontosabb beszédének fájó aktualitása van ma is. Nem azért, mert ma ő az ország miniszterelnöke, és nem is azért, mert ma is küzdenünk kellene az ország szuverenitásáért. Hanem azért, mert a koporsók száma egyre nő. Általános élménye a magyar társadalomnak, hogy közös perspektíváink nem javultak, hanem romlottak az elmúlt években, ahogyan az is, hogy hosszú-hosszú időnek kell eltelnie, mire rendbe tudjuk hozni mindazt, amit elrontottunk. Míg a rendszerváltás első évtizede – összevetve a hasonló helyzetből indult országokéval – egyértelműen sikeres volt, addig az ezredfordulót követő évek kudarcnak bizonyultak. A jelenlegi kormány nem hogy megállítani nem tudta, hanem fokozta Magyarország lemaradását.