A rendszerváltáskor azt gondoltuk, hogy a szabadság vagy létezik, vagy nem. Manapság szembe kell néznünk azzal, hogy a szabadságnak fokozatai vannak, és Magyarország 2012. november 26-án, a választási regisztráció elfogadásával kevésbé szabad ország lett. A választási eljárásról szóló törvény pedig a politikai gyávaság szimbóluma. A kormány szerint Magyarországon demokrácia, jogállam és sajtószabadság van, az ellenzék egy jelentős része szerint pedig diktatúra épül.A végletes fogalmakban való gondolkodás – bár 1990-ben biztosan nem hittük, hogy a demokrácia még egyszer a mi életünkben ennek fog számítani – hibája, hogy elmossa az árnyalatokat, és nem ad lehetőséget a politikai változások reális értékelésére.

Néhány napja jelent meg az interneten a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) tiltakozó videója, mely arra hívta fel a figyelmet, hogy az elfogadott támogatások ellenére az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EEM) még mindig nem kötötte meg a független színházakkal és előadó-művészeti szervezetekkel a támogatási szerződéseket. A kormányzati kommunikáció beindította az ellenpropagandát, és a tiltakozásra szintén egy videóval válaszolt. A videóban a mai kulturális kormányzat vezetői szomorú és komolykodó arccal számolnak be arról, hogy mennyire nehéz is nekik kevesebb pénzt adni, de az előző kormányok annyira eladósították az országot, hogy a költségvetési kényszerek miatt nekik felelős döntést kell hozniuk. Ráadásként L. Simon László kultúráért felelős államtitkár még ki is oktatja a nagyérdeműt, miszerint „20 évvel a szocializmus bukása után nem lehet kizárólag az állam kötelessége a művészeti szervezetek fenntartása. Egy-egy újszerű kulturális kezdeményezésnek akkor lehet jövője, ha az állami források mellett a közönség támogatására, az adófizetők pénze mellett a nézők jegyvásárlására is számíthat”.

Ez a címe Mészáros Márta filmjének, amely Nagy Imre életéről szól. Ma van 23 éve annak, hogy a rendszerváltás szimbolikus eseménye, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése, lezajlott. Ma van 23 éve annak is, hogy a mai miniszterelnök bemutatkozott az ország nyilvánossága előtt. Orbán Viktort kétségtelenül az újratemetésen elmondott beszéde tette ismertté. Ezt a beszédet én ma is kiemelkedő politikai teljesítménynek tartom. Minden benne volt, amit sokan szerettünk az akkori Fideszben: szókimondás, szabadságszeretet, bátorság, tisztaság. Orbán Viktor egyértelműen és világosan fogalmazta meg az egész akkori nemzedék érzéseit és vágyait. Mindannyian végre egy szabad, hazugságok nélküli, demokratikus Magyarországon akartunk élni. Sokan azt hittük, hogy az újratemetés nem csupán egy szimbolikus aktus, hanem az azt megelőző korszak tévútjai végleg lezárulnak. Sokan, akik ott álltunk a Hősök terén, bár Nagy Imrének és társainak adtuk meg a végső tisztességet, valójában a Kádár-rendszert temettük. Azt hittük, hogy a rendszer bukásával együtt, annak ideológiáján és berögzülésein is sikerül végérvényesen túllépni.

Orbán Viktornak a múlt héten újabb ötlete támadt: vegyük el az állami költségvetési támogatást a pártoktól a következő két évben, hiszen olyan rossz helyzetben van a magyar költségvetés. Hogy miért van rossz helyzetben a költségvetés, az elmúlt két év unortodox szárnyalása után, arról nem szól a hír, csak a pártok megregulázásáról: vonjuk el tőlük az adóforintokat, attól majd javul a költségvetési egyenleg. De miért állnánk meg itt? Pénzbe kerül a köztársasági elnöki hivatal, az alkotmánybíróság, az országgyűlés, a miniszterelnökség és végső soron a parlamenti választás is. A kérdés demagóg, de demagóg Orbán felvetése is: a miniszterelnök abban bízik, ötlete kellemetlen helyzetbe hozza az ellenzéki pártokat. Ne gondoljuk, hogy a javaslattal pár milliárd megtakarítása a tét: ezt az összeget néhány Közgép-támogatás megkurtításával megőrizhetné az állam. Orbán javaslata az emberi együgyűségre és politikaellenességre apellál: van-e normális ember, aki szeretné adóforintjait politikai pártok támogatására költeni, hiszen a politika nem más, mint humbug, a nép feje feletti csűrés-csavarás, gátlástalanul harácsoló érdekcsoportok összecsapása? Orbán azonban rosszul kalkulál: ha a demokratikus folyamatokat rosszul is mérik fel gyakran a választók, a fair play fogalmát mindenki érti és annak aktuális jelentőségét Magyarországon minden választópolgár felismeri. Ma már egyre többen tudják, ki áll a fair play oldalán, és ki az ellenfele.

„Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb pontokon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba; vagy valami háborús összeszedelőzködést tett volna bizonytalanná, vagy megnehezítette volna valamilyen félelemben fogant agresszív külpolitika továbbfolytatását, vagy labilissá tett volna valamilyen hamis politikai konstrukciót, melynek hamisságát a nemzeti félelem nem engedte leleplezni, vagy túl nagy lehetőséget adott volna a nemzeti egységet fenyegető s a nemzeti kerettel szemben idegen, közönyös vagy ellenséges nemzeti kisebbségeknek stb. stb.

Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség „bérenc”-einek, az „áruló”-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése.”

(Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)

If it looks like a duck, swims like a duck, and quacks like a duck, then it is probably a duck. (Ha egy madár úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy úszik, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az valószínűleg kacsa.) – az angol mondásnak különös aktualitást és magyaros utóízt ad a Hír Tv múlt heti tényfeltárása Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök szakdolgozatának eredetiségéről.  Bár bizonyító erejű állításokat nem tudnak tenni, hiszen az említett munkák eltűntek, minden körülmény – a szakdolgozatok címének és tárgyának egyezése, a szerzők közti kapcsolat, a bírálatok oldalszámra vonatkozó megjegyzései, sőt, maga a titokzatos eltűnés is – azt látszik alátámasztani, hogy Gyurcsány szakdolgozata körül nincs minden rendben.

A baloldalon néhányan zavartan néznek körbe és ahogy Török Gábor bejegyzésében megírta, a morális mércéknek pedig az a tulajdonságuk, hogy egyformáknak kell lenniük. A jobboldal vidáman dörzsöli a tenyerét: ez a történet túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Illetve ez, ebben a formában mégsem igaz. A Hír Tv, önhibáján kívül, nem tudta kibontani az igazság minden szeletét: a riport tényfeltárásnak kiváló, de bizonyító ereje nincsen. Míg Schmitt Pál esetén a hvg.hu tételesen, mondatról mondatra bizonyította igazát, mindkét dokumentum birtokában, majd bizottság, doktori tanács és szenátus mérlegelt, ez esetben minderre nincs mód. Bármit is gondoljunk Gyurcsány szerepéről a magyar közéletben, a formális logika mégis azt mondatja, hogy a bizonyítás kényszere nem a megvádoltat kéne, hogy terhelje. Bár maga a volt miniszterelnök Schmitt Pál plágium-ügyében kevéssé adott az ártatlanság vélelmére, nem kell őt követnünk a sorban. Ám ha Gyurcsány Ferenc azt hiszi, hogy ez az ő szerencséje, együtt az eltűnt bizonyítékokkal, akkor persze téved.  Ha a közvéleményben konszenzus alakul ki arról, hogy erkölcsileg megbukott, a lemondás már csak belátása ennek az igazságnak. Ironikus módon, ezt éppen saját karrierje taníthatta volna meg a volt miniszterelnöknek.

Nem árulok el különösebb bennfentes titkot, ha leírom, ami egyébként is köztudott: Orbán Viktor politikai teljesítménye és képességei közül saját hatalompolitikájára különösen büszke. Ez az a terület, ahol úgy tud keménynek és következetesnek látszani, hogy közben a különböző pozíciókra jelölt embereket is próba elé állítja, gyakran  több jelöltet kecsegtetve ugyanazzal a lehetőséggel. A jelöltek miniszterelnöktől való kiszolgáltatottsága mellett nem utolsó szempont a párton belüli központosítás soha el nem évülő stratégiája. Ennek a fényében érthetők a parlamenti képviselők felcsúti zarándoklásai, ennek a fényében érthető meg jobban a Fideszen belüli kritika szinte teljes hiánya. A centrális erőtérben nem létezhet reflexió, mert az Orbánnal egyet nem értőknek ebben a konstrukcióban nincs jövője, nincs perspektívája. Így és ezért tűnhet logikus döntésnek, hogy a Fidesz bevált várospolitikusai (Pokorni Zoltán, Rogán Antal) helyett külső körből emelte ki Budapest főpolgármesterét, és ez a mentalitás követhető nyomon a most tervezett kormányátalakítással kapcsolatos kiszivárgott hírekben. Az úgynevezett politikai kormányzás mindenről szól, csak belátásról nem: a jobb kormányzásra való törekvés helyett Orbán elsődleges szempontja, hogy bizalmasai vegyék körbe a kormányban. Támadnak minket, meg kell védeni az alkotmányt – idézik a 2/3-os parlamenti támogatottságot maga mögött tudó miniszterelnököt. Vegyük észre, elkezdett védekezésre berendezkedni.

Az oly gyakran emlegetett kifejezetten Magyarországra jellemző problémák közül számos leírható a hazánkban húzódó, hosszú múltra visszatekintő törésvonalakkal. Kelet- és Nyugat-Magyarország, főváros és vidék, meggazdagodók és elszegényedők, jobb- és baloldal, nyugatias és keleties gondolkodás mind-mind olyan töréseket mutatnak, amelyeken keresztül jobban érthető, mi is történik az országban. Mindez nem új keletű, a kettős társadalomszerkezet, két Magyarország gondolata egyidős  a modern Magyarországgal. A törésvonal, amiről írni szeretnék, korántsem ilyen történelmi, ugyanakkor a demokratikus politikára legveszélyesebb: az, amelyik a hatalom és a társadalom között húzódik. Ha az ország vezetői elveszítik realitásérzékelésüket, annak a következményei messzire hatóak lesznek. Ismerve az újkori magyar történelmet, sajnos azt is tudjuk, ennek levét nem csak a vezetők, hanem a választók is megisszák, a következmények mindannyiunkat érintenek. Az elmúlt hetek sajtóját olvasva, politikai eseményeit figyelve meggyőződésem, hogy a kormány gondolkodása a félidőhöz érve a józan ész helyett végletesen beszűkült, a miniszterelnök valóságképe messzemenően eltávolodott az állampolgárok által megélt realitástól. Persze a jó hír az, hogy a beszűkült tudatú politikusokat előbb-utóbb leváltja a nép. Kérdés, hogy kire.

„Szem elől tévesztette (ti. Antall József) azt a vastörvényt, hogy személycseréket csak úgy szabad végrehajtani, hogy jobbak lépnek a leváltottak helyébe. Ellenkező esetben az egész ország fogja megszenvedni a személycserék következményeit.” – Orbán Viktor beszéde a Corvin moziban, 1992. október 8.

Legyen egyértelmű: ez a történet nem Schmitt Pálról, hanem Orbán Viktorról szól. Alig két évvel ezelőtt Orbán Viktor személyes döntése volt az, hogy Schmitt Pál legyen a köztársasági elnök. A miniszterelnök ekkor rossz döntést hozott. A döntés egyik szimbolikus példája az általa folytatott hatalomtechnikai machinációknak. A 2005-ben még a Fidesz részéről támogatott Sólyom László helyére 2010-ben egy olyan személy került a legfőbb közjogi méltóság posztjára, aki tipikus megtestesítője annak a késő-kádári világnak, ami ellen 24 évvel ezelőtt a Fiatal Demokraták Szövetsége megalakult. Kétségtelen, hogy a Fidesz mai gyakorlatának egy ilyen habitusú ember felelt meg a legjobban. Ennek következményeit, ahogyan Orbán pontosan fejezte ki 1992-ben, egy egész ország szenvedte meg.

Négyévente néhány hétig átmenetileg a nemzet egységét nem csak a köztársasági elnök, hanem a magyar olimpiai csapat is megtestesíti. Együtt szurkolunk Cseh Lászlónak, közösen szorítunk a vívóknak, a vízilabdásokkal dobog a szívünk, a kajak-kenu csapatért izgulunk. Amikor dobogóra állnak, közös diadalnak érezzük az elért teljesítményt, külföldre utazva büszkén emlegetjük a magyar olimpikonokat a világban. De ha az eredményt csalással, doppinggal, tisztességtelenül érik el, a nemzet egysége akkor is megvalósul – a szégyen nem csak személyes szégyenük, hanem valamennyi magyarra rávetül. Ki tudhatná ezt jobban egy volt olimpikonnál, a MOB volt elnökénél?

2008. november 4-e sokunk számára felejthetetlen nap volt: Barack Obama amerikai elnökké választása még azokat is lelkesedéssel töltötte el, akik ellenfelének szurkoltak. Az ünneplés éjszakáján a CNN közvetítette a hatalmas utcabált, ami az összes amerikai nagyvárosban kibontakozott. Magyar időszámítás szerint már reggel volt, amikor éppen New Yorkban interjút készítettek egy ilyen utcabálon egy meghatódva síró fiatal afroamerikai nővel, akitől azt kérdezték, szerinte mi a történelmi jelentősége az aznap éjjelnek. A nő azt válaszolta: „Egy gettóiskolában vagyok általános iskolai tanítónő, borzasztó körülmények között dolgozom. Holnaptól kezdve viszont azt tudom mondani bármelyik diákomnak: érdemes tanulnod, érdemes tisztességesnek lenned, mert látod, belőled is lehet egy nap amerikai elnök.”