Nagy Imre újratemetésétől - amikor mi, rendszerváltók egységesen utasítottuk el a kommunizmus nemzetfelfogását, amely kirekesztette a nemzetből mindazokat, akik nem értettek egyet a hatalommal - eljutottunk Orbán Viktor új, kirekesztő nemzetfelfogásához, amelyben a nemzeti gondolatot újra a liberális elvekkel szemben fogalmazza meg.

 A rendszerváltás örömmámora

25 év telt el 1989. június 16. óta, amikor százezrek vettek részt a rendszerváltás előtti, egyik legfontosabb politikai eseményen, a forradalom mártírjainak újratemetésén.

Nagy Imre és társai emléke előtt tisztelegveKirály Bélán, Mécs Imrén, Rácz Sándoron, Vásárhelyi Miklóson és Zimányi Tiboron kívül Orbán Viktor is beszédet mondott. A tér, a dátum a Kádár rendszer és a kommunizmus temetésének szimbólumává vált.

25 éve azzal a reménnyel mentünk a Hősök terére, hogy segíthetünk lezárni egy korszakot, amiben a nemzet ellenségének tartottak mindenkit, aki „másként gondolkodott”, máshogy látta a nemzet boldogulásának útját, mást gondolt arról, ki a jó magyar, vagy a kelet helyett a nyugathoz szeretett volna tartozni. 25 éve a hatalom szemében az volt a rossz hazafi, aki a szabad sajtót, a tiszta választásokat, a magántulajdon védelmét, a jogbiztonságot, vagyis a liberális eszméket kérte számon a kormányzaton.

Később a rendszerváltással kaptunk egy esélyt a történelemtől, hogy olyan nemzetet alkossunk, amely nem rekeszti ki politikai nézetei, szociális helyzete, vagy bármi más alapján polgárait, amely mindenkinek ad esélyt, hogy képességei szerint részt vegyen az ország építésében, boldogulásában, amely nem a hatalomhoz való viszony, hanem a teljesítmény alapján dönti el ki lehet sikeres és támogatott.

A feladat azonban nehezebb volt, mint az akkori örömmámorban látszott. Kiderült a kommunizmus öröksége nagyobb teher, mint gondoltuk. Az örökül kapott nemzetképtől és beidegződésektől nehezebb megszabadulni, mint reméltük, habár akkoriban sokan felhívták erre a figyelmet.

A kommunizmus öröksége újraéled

25 év alatt visszajutottunk ugyanoda, ami ellen annyit küzdöttük. Az az ember, aki Nagy Imre újratemetésének legemlékezetesebb beszédében kérte számon a szabadságot a kommunista kormányzaton, ma ő maga osztja újra jó és rossz magyarokra az országot. Rossz magyarnak nevezi azokat, akik számon kérik rajta és kormányán az általa korábban oly nagyra tartott liberális eszméket, a sajtószabadságot, a jogbiztonságot, a magántulajdon védelmét, a tiszta választásokat.

Úgy tűnik Orbán megadta magát a kommunizmus átkának, nem küzd tovább ellene, inkább saját hatalmi érdekei szerint használja. Újraéleszti nemzetképét, emberképét, ellenségképeit, amely sokak lelkébe láthatóan mélyen beleivódott és erre építi új hatalmi rendszerét.

Az új ellenségkép középpontjában pedig a kommunizmusból jól ismert fő gonosz, a nyugati liberális értékrend áll. Ennek megfelelően, az utóbbi néhány beszédében saját kormányzati világképét élesen szembeállítja a liberalizmussal.

A Tisza szobor felavatásán mondott beszédében, amelyet néhány nap híján épp 25 év választott el a Nagy Imre újratemetésén mondottól így beszélt: „Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak?”

A két beszéd, mintha keretbe foglalná Orbán Viktor elmúlt 25 évben befutott, sok és alapos változáson átment politikai pályáját. Mintha korábbi, ifjúkori önmagával vitatkozna, korábbi tettei fölött érzett bűntudatát öntené szavakba. Amíg 1989-ben a csődbe jutott kommunista korszak után liberális korszakot várt, addig ma egy nehezebben értelmezhető nemzeti korszakban reménykedik és a liberalizmust ítéli el.

Nem kell a miniszterelnök személyiségfejlődésével foglalkoznunk. El kell fogadnunk, hogy az emberek változnak, még azt is, hogy ekkorát. Sokkal érdekesebb ennél a liberalizmus és a nemzet szembeállítása és az egykori radikális, liberális politikus új nemzetképe. Orbán ugyanis úgy tesz, mintha a nemzeti korszak és a liberális korszak egymással szemben álló fogalmak lennének, mintha a liberális politika nem lenne nemzeti politika. Ez a gondolat bizonyosan tetszik a szélsőjobboldali szavazótábornak és médiának, de egyszerűen hamis, semmilyen alapja sincs. Ezt azonban bizonyosan tudja Orbán Viktor, a korábbi harcos liberális.

Liberális korszak?

Egy percre meg kell állni annál a kijelentésnél, hogy a rendszerváltás első 20 évét sommásan liberális korszaknak nevezi. Kétségtelenül, minden rendszerváltó párt valamilyen mértékben hitt a liberális eszmékben és azok gyakorlatba ültetésében reménykedett. Ebben élen járt az akkori liberális Fidesz.

Azonban ez a korszak sokkal inkább nevezhető a kommunizmus súlyos tehertételével küzdő korszaknak, mint liberálisnak. Sok ötlet, módszer és megoldás volt, hogy valamilyen módon meghaladjuk a kommunizmus örökségét. Az első három kormány liberális reformjai segítettek ugyan, hogy megőrizzük vezető szerepünket a régióban, de az a kijelentés nehezen állná meg a helyét, hogy egy következetes liberális politika végig vitelét láttuk. A lakosság többsége soha nem szabadult meg a kommunizmus örökségétől, nem lett öngondoskodó, az államtól várt mindenre megoldást, idegesítette a verseny és a piacgazdasággal járó folyamatos változás és alkalmazkodási kényszer. Még ha a politikának voltak is liberális törekvései, azt nem tudta teljes mértékben a lakossággal elfogadtatni, éppen ezért nehéz sommásan liberális korszakról beszélni. Kemény küzdelem volt és talán még vagy 10 évig következetesen kellett volna folytatni, hogy megszabaduljunk a terhes örökségtől. Orbán nem akarta ezt tovább vállalni és a könnyebbik utat választotta. Feladta a rendszerváltás közös küzdelmét. Új politikáját az emberekben élő kommunista örökségre építette. Sőt ezen túlmenve, visszatért a kommunizmusban élő nemzetképhez. Amiben újra vannak jó és rossz magyarok. Akik nem helyeselnek a Fidesz politikájának, nem értenek egyet az ország érdekeit és stratégiáját illető kérdésekben, azok a régi módszer szerint nem jó hazafiak. Azok elárulják a magyar érdekeket és így tovább.

Liberális nemzetkép

Észre kell vennünk, hogy amikor Orbán a liberális és nemzeti korszakot szembeállítja, azt is mondja egyúttal, hogy az előző nem nemzeti.

A liberalizmust meglehetősen nehezen lehetne a nemzeti gondolattal szembe állítani. A klasszikus liberalizmus, a neoliberalizmus, vagy a szociálliberalizmus is mind nemzeti alapon állt és soha egyik sem volt internacionalista eszme. Alapvetőn különbözött azonban nemzetfelfogása a nem liberális rendszerektől. Ezek a kommunizmus és fasizmus kirekesztő nemzetfelfogásával szemben egy elfogadó, vagy befogadó nemzetképet képviseltek.

A szabadelvűség azt hirdette, nincs egyetlen hatalom sem, amely képes és jogosult lenne arra, hogy saját politikájának elfogadásához kösse a nemzethez tartozást vagy, hogy kinek milyen jogai vannak. Azt állította, egy nemzet fejlődéséhez arra van szükség, hogy minél szélesebb rétegeket kapjanak azonos jogokat, minél többeket tegyünk aktív és a hazájáért cselekedni képes polgárrá. Így segítették egyenjogúsághoz és vonták be a politikai nemzetek életébe a liberális pártok a nőket, kisebbségeket, szegényeket és iskolázatlanokat. Szavazóvá a törvény előtt egyenlővé és aktív, egyenrangú polgárrá téve őket.

Rengeteg példa hozható arra, hogy a liberális rendszerek és politikusok mennyire nemzeti elkötelezettségűek. A magyar liberalizmus legnagyobb alakjai, mind nagy hazafiak voltak. De külföldi példák sokkal számosabbak. Ronald Reagan, Margaret Thatcher vagy Helmuth Kohl, akik mind a neoliberalizmus képviselői voltak nehezen lehetnének nem nemzeti politikát folytatóknak nevezni. Merkel kormányában jól megfértek a liberálisok, és ő maga is meglehetősen liberális gazdasági és társadalompolitikát képvisel. Svédország, amely a liberális eszméket nagyon régen és nagyon hatékonyan bevezette, büszke és független nemzet, ahol a liberalizmus még azt sem akadályozza meg, hogy Európa egyik legmagasabb népszaporulata legyen.

Még a mellett is komoly érvek hozhatók fel, hogy a magyar történelem liberális korszakai - mint a kiegyezés utáni, amely a befogadó nemzetkoncepciót képviselte - a legsikeresebbek is.

A rendszerváltás tapasztalata

De Orbán Viktor bizonyosan jól tudja ezt. A liberalizmusból csak ellenségképet épít, mert ez felel meg politikai céljainak és ezzel szeretné igazolni kirekesztő nemzetkoncepcióját. Ami meglehetősen szomorú fejlemény és elgondolkodásra késztethet bennünket egy ilyen napon, amikor épp a rendszerváltás nagy eseményének 25. évfordulójára emlékezünk.

Orbán ezzel az alapvető fordulatával alapot ad sok találgatásnak. Sok olyan véleménynek, amely 25 évvel ezelőtti elkötelezettségét megkérdőjelezi. Bizonyosan vannak olyanok, akik azt hiszik a Kádár rendszerrel csak annyi volt a baj, hogy nem Orbán vezette. Majd ha ő egy erős nemzeti elkötelezettségű hasonló rendszert épít, akkor Magyarország valóban sikeres lehet.

Mintha sokan nem akarnák megérteni és legújabb politikájából következően, mintha maga Orbán sem értené, a kommunizmus nem azért volt rossz, mert a kommunista eszméket tette kötelezővé, és minden mást tiltott. Nem lesz jobb egy olyan rendszer, amely a nemzetieket teszi kötelezővé és minden mást ellenséggé. Aki így tesz, az semmivel nem jobb, mint a kommunisták, mert ugyanazt a hibát követi el és ugyanoda juttatja hazáját. A Kádár rendszer nem lett volna jobb, ha Orbán rendszernek hívják.

Ha Orbán ezen az úton megy tovább vállalnia kell annak veszélyét, hogy 25 évvel ezelőtti szenvedélyesnek hangzó szavait érvényteleníti. Vállalnia kell, hogy táptalajt ad olyan értelmezéseknek is, miszerint 1989-ben pusztán, azért akarta elzavarni az oroszokat és leváltani a párt diktatúráját, mert azt nem ő vezette és nem ő hívta be az oroszokat.

Ezzel szemben remélnünk kell, hogy nem tűnt el a magyarságból az a történelmi tapasztalat, ami a rendszerváltáskor a miénk volt, ami akkor arra tanított bennünket, hogy a liberális befogadó nemzetkoncepció többet ér, mint a bármilyen eszme nevében is kirekesztő. Hinnünk kell abban, hogy újra képesek leszünk visszatérni ehhez és elkezdeni végre egy valódi liberális nemzeti korszakot. Minél előbb.