Tudom, hogy sokan meg fognak lepődni, de most jót (is) fogok írni Matolcsy Györgyről. Ezért arra kérem azokat, akik szerint a politikai ellenfél csak rosszat léphet, csak támadni érdemes, ne is olvassák tovább ezt a bejegyzést.
A jegybank hiperaktív elnökét nem úgy ismerjük, mint aki az üzemszerű működés és a rutinmegoldások elkötelezett híve. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) élén eltöltött első hónapjában is ezt igazolta; leváltott, kirúgott, átszervezett, beszüntette a rendszeres sajtótájékoztatókat, megregulázta a stábot, listákat készíttetett „barátról” és „ellenségről”. Párthű politikusként ismertük meg, új posztján is párthű politikus maradt, így nem okozott meglepetést – sem híveinek, sem ellenfeleinek. Ezek a lépések nem tesznek jót a jegybanki hitelességnek, és rombolják annak az intézménynek a renoméját, amelyet egészen mostanáig közgazdászkörökben egyöntetűen a legjobb szakmai műhelynek tartottak. Nem csoda, hogy a piac sokáig attól félt, Matolcsyék, a kormány gazdaságpolitikáját támogatandó, mihelyst átlépik a Szabadság téri palota küszöbét, azonnal megdézsmálják a mintegy 36 milliárd euróra rúgó devizatartalékot, és ezzel megágyaznak a magyar csődkockázat növekedésének és a forintárfolyam zuhanásának. Nem ez történt, s ennek az elmúlt évek gazdasági dúlása után önmagában is örülni kell.
A piac viszonylag jól fogadta a június elsejétől induló hárompillérű hitelélénkítő csomagot, a forintárfolyam az intézkedések hírére nem lengett ki. A csomag első két eleme ingyenpénzt juttat a kereskedelmi bankoknak, kétszer 250 milliárd forint értékben. Ennek egyik részét a kereskedelmi bankok hitelezésre fordíthatják, legfeljebb 2,5 százalékos felárral, a másik kalapból pedig a devizahiteleiket forintosíthatják. Egy projekt keretében legfeljebb 3 milliárd forintot helyezhetnek ki a bankok. Két és fél százalékos kamat a mai Magyarországon rendkívül olcsónak számít, így nehéz elképzelni, hogy ne tolonganának a vállalatok az ilyen hitelekért. Nem a kereslet lesz tehát a gátja a program végrehajtásának, hanem a kínálat. A pénzintézetek számára ez bizony nem bombaüzlet, de, amint hírlik, az új jegybanki vezetés egyesével próbálja meggyőzni a kereskedelmi bankokat, hogy mégiscsak lássanak üzletet a dologban…
A vége feltehetően az lesz, hogy valószínűleg az eddigi céges ügyfelek egy része váltja majd olcsóbbra hiteleit, illetve bekerülhetnek a hitelfelvevői körbe olyan vállalatok is, amelyek rendkívül jó minősítéssel rendelkeznek, és még 2,5 százalékon történő finanszírozásuk is megéri a banknak. Ők azonban nem lesznek sokan. A devizahitelek forintosításának ugyanakkor határt szab a gyenge forintkurzus; vagyis azok a vállalatok, amelyek a forint erősödésében bíznak, bizonyára nem fognak élni ezzel a lehetőséggel. A program harmadik eleme, amelynek keretében a devizatartalékok terhére csökkenne az ország rövidlejáratú külső adóssága, valamelyest javíthatja Magyarország külső és belső egyensúlyi pozícióit.
Három következtetés adódik mindebből.
Egyrészt, a legújabb Matolcsy-programmal nem vált sérülékenyebbé Magyarország, de növekedésösztönző hatásai is rendkívül korlátozottak. Nem oszt, de valószínűleg nem is nagyon szoroz, szokták erre mondani.
Másrészt, aligha lenne szükség ilyen eszközökre, ha a Fidesz-kormány az elmúlt két és fél évben befektetőbarát politikát folytatott volna. A magyarországi beruházási ráta a legalacsonyabb a régióban, ennek feltornászásához a Matolcsy-csomag kevés lesz. Bizalomépítésre, a kereslet növekedésére, egyszerűbb és átláthatóbb adózásra, a bürokrácia leépítésére – mindarra tehát, amit Matolcsy, nemzetgazdasági miniszterként, elmulasztott megtenni – lenne szükség ahhoz, hogy a hitelezés érdemben fellendüljön, és az ország növekedési pályára álljon.
A harmadik tanulság a monetáris politikára vonatkozik. Matolcsy csomagjának bejelentésére és az új vezetés lényegében folyamatos, szintén a hitelezést elősegíteni hivatott kamatcsökkentéseire nem dőlt össze a világ. Ha egy ország bajban van, akkor érdemes különféle utakon keresni megoldást. Főleg akkor, ha a nagyvilágban, Japántól az Egyesült Királyságig, számos helyen alkalmazzák a nem-szokványos monetáris politikai eszközöket a válságkezelésben. Az unortodoxia önmagában nem lehet szitokszó, s azért mert a kormány nálunk a saját dilettantizmusát keresztelte el így, még érdemes kipróbálni a máshol már működő, nem szokványos módszereket. Az előző jegybanki vezetés ebben talán túl óvatos volt. Persze még nincs miért ünnepelnünk, de az már önmagában jó hír, hogy a Matolcsy-féle jegybank piacbarát lépésekben keresi a kiutat.
Miért ne lehetne pár milliárd eurót a nemzetközileg is magas devizatartalék terhére a hitelezés ösztönzésére fordítani? Miért kell várni a kamatcsökkentéssel, ha az infláció most éppen sok évtizedes mélyponton van, miközben a gazdaság szomjúhozza az olcsóbb hiteleket?
Szomorú látni, hogy Patai Mihálynak, a Bankszövetség elnökének óvatos derűlátását most megalkuvásnak, sőt, árulásnak tekintik ugyanazok, akik hangosan ünnepelték, amikor határozottan szembe szállt a gazdasági miniszter Matolcsy bankellenes lépéseivel. Patai - pozíciójának megfelelően - most nem tett mást, mint üdvözölte, hogy Matolcsy új posztján végre nem piacellenes intézkedésekben látja a megoldást, hanem a hitelezést akarja felpörgetni. A kurucoskodó „fejjel a falnak” és a „pápábbak akarunk lenni a pápánál” mentalitás között kellene megtalálni a helyes utat a monetáris politikában. És persze nemcsak ott.