Varga Mihály tegnap olyan brutális megszorító csomagot jelentett be, amelynek hatására jelentősen megnőnek majd az emberek által kifizetett, rendszeresen jelentkező mindennapos költségek, azaz a rezsi. Emelkednek  a telefonálás, a banki szolgáltatások és a közlekedés költségei is. Mivel a kormány szándékosan elkendőzi az intézkedések valódi értelmét és hatását, a Liberálisok zsebszótárat készítettek, hogy értelmezhető legyen a kormányzati mellébeszélés:

NER-nyelven: készpénzfizetések tranzakciós illetéke

Magyarul: a pénzfelvétel adója, hatása: minden már adózott jövedelmet újra megadóztatnak, amikor a pénztárcába kerül

NER-nyelven: „A készpénzfizetések tranzakciós illetéke 3 ezrelékről 6 ezrelékre emelkedik, megszűnik a 6 ezer forintos felső korlát.”

Magyarul: Duplájára emelik a készpénzfelvétel adóját, és mivel megszűnik a felső korlát (nő az adóalap), brutálisan megdrágul a bankautomatákból vagy pénztárakból történő pénzfelvételnek (pl. a fizetés felvételének) a költsége.

NER-nyelven: átutalások illetéke

Magyarul: bankhasználati adó, hatása: minden legális pénzmozgás drágul

NER-nyelven: „Az átutalásoknál 2-ről 3 ezrelékre emelkedne az illeték.”

Magyarul: 50%-kal emelkedik az az adónem, amivel bért megadóztatják, amikor a dolgozó számlájára utalják. Ennyivel drágábban lehet majd számlákat átutalni is.

NER-nyelven: egészségügyi hozzájárulás a kamatokra

Magyarul: Pénzügyi megtakarítások adója. Hatása: akinek megtakarított pénze van a párnacihában tartja vagy külföldre viszi.

NER-nyelven: „A tőkejövedelmekhez hasonlóan az egészségügyi hozzájárulás vonatkozni fog a kamatokra is, mértéke 6 százalék lesz.”

Magyarul: A 22%-ra növelt kamatadó azt jelenti, mint hogy augusztustól megszűnik az egykulcsos SZJA, és helyébe két adókulcs lép be: 16% és 16+6%. Egészségügyi hozzájárulásról beszélni (eho) a kamatjövedelmeknél ugyanis nettó hazugság, hiszen nem rendszeresen biztosítotti jövedelem esetében egészségügyi ellátásra vonatkozó igény nem támasztható (!).

NER-nyelven: Távközlési adó

Magyarul: Telefonadó. Hatása: a call centereket, ügyfélszolgálatokat üzemeltető szolgáltató cégek költségei jelentősen megnőhetnek, amelyet a vevőkre hárítanak.

NER-nyelven: „A vállalkozások számára a távközlési adó mértéke 2 forintról 3 forintra emelkedik, a felső korlát 2500 forintról 5000 forintra emelkedik.”

Magyarul: Az új Varga-csomag értelmében megduplázódhat a telefonálásra kivetett adó a vállalkozásoknál, hiszen az az adókulcs és az adóalap is jelentősen nő. Az együttes emelkedés miatt a fizetendő adó egyes esetekben 100%-ot meghaladóan is nőhet.

NER-nyelven: bányajáradék

Magyarul: tankolási adó

NER-nyelven: „A bányajáradék 12%-ról 16%-ra emelkedik.”

Magyarul: Az elsősorban a MOL-t érintő üzemanyag adó adókulcsa 33%-al nő. Ezt a benzinkutaknál fizetjük majd meg.

24 éve temettük újra Magyarország kommunista miniszterelnökét, akit kommunista-szocialista társai gyilkoltak meg azért, mert nem volt hajlandó feladni az ország függetlenségét és jogát az önrendelkezéshez. Mártírhalála számomra azt jelképezi, hogy a politikai becsület nem jobb vagy baloldaliság kérdése.

A radikális jobboldali Bajcsy-Zsilinszky Endrét saját egykori eszmetársai ölték meg 1944-ben, mert szembefordult a német hegemóniával, a nácikkal és az őket kiszolgáló magyar nyilasokkal. Nagy Imrére pedig egykori elvtársa, a szovjeteket kiszolgáló Kádár János kért halált. A temetésén a kommunisták által bebörtönzött vagy üldözött egykori ellenzékiek, köztük magukat baloldalinak, nemzeti konzervatívnak és liberálisnak tartók álltak sorfalat. A magyar történelem egyik legszebb pillanata volt, nem véletlen hát, hogy alig beszélünk róla. A fiatal, liberális ellenzékieket képviselő Fidesz nevében Orbán Viktor tartott beszédet. A Kádár-rendszer halotti beszédét mondta el pártalan erővel. Az esemény ma már a hivatalos kormány-propaganda része, bár az Orbán mellett állók közül Mécs Imrét, a néhány éve elhunyt Vásárhelyi Miklóst és a pár hete eltávozott Rácz Sándort is gyakorta lesatírozzák a képekről. Közpénzből udvari festmény is készült a beszédet mondó fiatal Orbánról, de aligha olvassa bárki hívei közül akkori sorait.

Arról beszélt ugyanis, hogy a párt feltétlen szolgálata bűn. Hogy az ázsiai zsákutca csődtömegbe visz, és  csak a nyugati fejlődés teremthet gazdasági jólétet. Hogy a pártállam megrendelésére készült, a történelmet meghamisító tankönyveiben nem az igazság olvasható. Hogy mennyire nevetségesek azok az egykori kommunisták (Pozsgay Imrére és társaira célzott), akik most azért tülekednek a koporsók körül, hogy szerencsehozó talizmánként megérinthessék azokat, és reformereknek tűnjenek fel. Hogy minden erővel rá kell szorítanunk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Hogy a párt napilapja öles betűkkel hazudik. Hogy soha ne higgyünk az állampárt politikusai semmire sem kötelező ígéreteinek.

Én ma is egyetértek vele. Ő ma már nem ért egyet egykori önmagával. Tennünk kell ma is, hogy a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk ne kerüljön be a hatodik koporsóba.

Egy hete járt le a személyi jövedelemadó-bevallás határideje. Az adófizetők élhettek az egyik utolsó megmaradt, annak idején általam is olyannyira szorgalmazott javaslatra bevezetett liberális szabadságjoggal: lelkiismeretük szerint rendelkezhettek arról, hogy jövedelemadójuk 1%-át mely egyháznak és mely civil szervezetnek ajánlják fel. Liberális alapelv: a hívek tartsák el az egyházaikat! A vallási közösségeknek felajánlható adórész minden szempontból megfelel ennek a kívánalomnak, ezért is javasoltam annak idején, hogy az 1%-ot emeljük másfél vagy akár 2%-ra, és ezzel párhuzamosan szorítsuk vissza az egyházak hitéletének állami költségvetésből történő támogatását.

A listáról idén azonban fájóan hiányoztak azok az egyházközösségek, amelyektől a Fidesz megvonta a „bevett egyházi státust”, így nem csak állami támogatásban nem részesedhetnek, hanem a híveik vagy szimpatizánsaik felajánlott adójából sem. Olyan, a magyar társadalomban nagy hagyományokkal és hívek sokaságával rendelkező egyházak estek így el a fennmaradásukat biztosító adományoktól, mint az Iványi Gábor vezette, az elesettekről mindig gondoskodó Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, (a 2011-es adóévben még a felajánlók számát tekintve az ország a 8. legnagyobb felekezete volt!), a világ legnagyobb zsidó vallási közösségéhez tartozó, Kossuth által egyházként elismert reformzsidó hitközségek, vagy a Jehova Tanúi közössége, melynek számtalan tagja halt mártírhalált a II. világháború előtt és alatt, s akiket később a rendszerváltás előtt is üldöztek a katonai szolgálat elutasítása okán. De másodrendű vallási csoportnak számít ma Magyarországon több világvallás egyháza is: a buddhistákat, a Krisna-tudatúakat vagy az iszlám híveit egyaránt csak civil szervezetek tagjainak ismeri el az állam. Ezek a közösségek nem csak iskolát vagy szociális intézményt nem tarthatnak fenn, de az egyházaknak járó 1%-okból, tehát a hívők által szabadon felajánlható pénzéből sem részesülhetnek.

Az elmúlt héten ráadásul azt is megmutatta az antiliberális parlamenti többség, hogy a jövőben is politikai alapon kívánja megkülönböztetni az egyházakat. A botrányokra lassan teljesen immúnissá váló magyar közéletben alig tűnt fel valakinek, hogy az Országgyűlés a vallásszabadság elleni nyílt fenyegetéssel lépett át újabb határokat az európai normák felől a pártállam-típusú egyházpolitika felé. A Jobbik előterjesztése szerint egy magyar egyház, a Hit Gyülekezete méltatlanná vált rá, hogy „bevett egyház” legyen. A fideszes többség, amely többnyire nem vesz napirendre hasonló ellenzéki kezdeményezést, most példátlanul „demokratikusan” járt el, és szavazásra bocsátotta a javaslatot. Abban nincsen semmi meglepő, hogy a Jobbik teljes létszámban az egyházi státus visszavonása mellett foglalt állást, a demokratikus ellenzéki pártok pedig ellene. Az viszont mindent elárul a kormánypártok lelkiismereti és vallásszabadságról vallott elveiről, hogy 44 fideszes és kereszténydemokrata képviselő – köztük államtitkár és parlamenti alelnök is – tartózkodott, tehát nem támogatta, hogy az ország egyik meghatározó keresztény egyháza egyházként működhessen tovább.

A kormány üzenete több mint botrányos: nyílt zsarolási kísérlet. „Ha akarjuk, elvesszük tőletek az egyházi státust, húzzátok meg magatokat!” Ez a szemléletmód a Kádár rendszert idézi, bár ilyesmit még a kommunista Állami Egyházügyi Hivatal sem engedett meg magának. Ebben a helyzetben minden liberálisan gondolkodó magyar állampolgárnak, legyen akár hívő vagy ateista, kötelessége tiltakozni. Ezt tesszük most is. Az állam és az egyház teljes szétválasztása azt is jelenti, hogy az államnak nincs joga különbséget tenni vallási közösségek között, főleg akkor, ha híveik akaratáról, egyházuk pénzügyi támogatásáról van szó.

Tudom, hogy sokan meg fognak lepődni, de most jót (is) fogok írni Matolcsy Györgyről. Ezért arra kérem azokat, akik szerint a politikai ellenfél csak rosszat léphet, csak támadni érdemes, ne is olvassák tovább ezt a bejegyzést.

A jegybank hiperaktív elnökét nem úgy ismerjük, mint aki az üzemszerű működés és a rutinmegoldások elkötelezett híve. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) élén eltöltött első hónapjában is ezt igazolta; leváltott, kirúgott, átszervezett, beszüntette a rendszeres sajtótájékoztatókat, megregulázta a stábot, listákat készíttetett „barátról” és „ellenségről”. Párthű politikusként ismertük meg, új posztján is párthű politikus maradt, így nem okozott meglepetést – sem híveinek, sem ellenfeleinek. Ezek a lépések nem tesznek jót a jegybanki hitelességnek, és rombolják annak az intézménynek a renoméját, amelyet egészen mostanáig közgazdászkörökben egyöntetűen a legjobb szakmai műhelynek tartottak. Nem csoda, hogy a piac sokáig attól félt,  Matolcsyék, a kormány gazdaságpolitikáját támogatandó, mihelyst átlépik a Szabadság téri palota küszöbét, azonnal megdézsmálják a mintegy 36 milliárd euróra rúgó devizatartalékot, és ezzel megágyaznak a magyar csődkockázat növekedésének és a forintárfolyam zuhanásának. Nem ez történt, s ennek az elmúlt évek gazdasági dúlása után önmagában is örülni kell.

A piac viszonylag jól fogadta a június elsejétől induló hárompillérű hitelélénkítő csomagot, a forintárfolyam az intézkedések hírére nem lengett ki. A csomag első két eleme ingyenpénzt juttat a kereskedelmi bankoknak, kétszer 250 milliárd forint értékben. Ennek egyik részét a kereskedelmi bankok hitelezésre fordíthatják, legfeljebb 2,5 százalékos felárral, a másik kalapból pedig a devizahiteleiket forintosíthatják. Egy projekt keretében legfeljebb 3 milliárd forintot helyezhetnek ki a bankok. Két és fél százalékos kamat a mai Magyarországon rendkívül olcsónak számít, így nehéz elképzelni, hogy ne tolonganának a vállalatok az ilyen hitelekért. Nem a kereslet lesz tehát a gátja a program végrehajtásának, hanem a kínálat. A pénzintézetek számára ez bizony nem bombaüzlet, de, amint hírlik, az új jegybanki vezetés egyesével próbálja meggyőzni a kereskedelmi bankokat, hogy mégiscsak lássanak üzletet a dologban…

A vége feltehetően az lesz, hogy valószínűleg az eddigi céges ügyfelek egy része váltja majd olcsóbbra hiteleit, illetve bekerülhetnek a hitelfelvevői körbe olyan vállalatok is, amelyek rendkívül jó minősítéssel rendelkeznek, és még 2,5 százalékon történő finanszírozásuk is megéri a banknak. Ők azonban nem lesznek sokan. A devizahitelek forintosításának ugyanakkor határt szab a gyenge forintkurzus; vagyis azok a vállalatok, amelyek a forint erősödésében bíznak, bizonyára nem fognak élni ezzel a lehetőséggel. A program harmadik eleme, amelynek keretében a devizatartalékok terhére csökkenne az ország rövidlejáratú külső adóssága, valamelyest javíthatja Magyarország külső és belső egyensúlyi pozícióit.


Három következtetés adódik mindebből.

Egyrészt, a legújabb Matolcsy-programmal nem vált sérülékenyebbé Magyarország, de növekedésösztönző hatásai is rendkívül korlátozottak. Nem oszt, de valószínűleg nem is nagyon szoroz, szokták erre mondani.

Másrészt, aligha lenne szükség ilyen eszközökre, ha a Fidesz-kormány az elmúlt két és fél évben befektetőbarát politikát folytatott volna. A magyarországi beruházási ráta a legalacsonyabb a régióban, ennek feltornászásához a Matolcsy-csomag kevés lesz. Bizalomépítésre, a kereslet növekedésére, egyszerűbb és átláthatóbb adózásra, a bürokrácia leépítésére – mindarra tehát, amit Matolcsy, nemzetgazdasági miniszterként, elmulasztott megtenni – lenne szükség ahhoz, hogy a hitelezés érdemben fellendüljön, és az ország növekedési pályára álljon.

A harmadik tanulság a monetáris politikára vonatkozik. Matolcsy csomagjának bejelentésére és az új vezetés lényegében folyamatos, szintén a hitelezést elősegíteni hivatott kamatcsökkentéseire nem dőlt össze a világ. Ha egy ország bajban van, akkor érdemes különféle utakon keresni megoldást. Főleg akkor, ha a nagyvilágban, Japántól az Egyesült Királyságig, számos helyen alkalmazzák a nem-szokványos monetáris politikai eszközöket a válságkezelésben. Az unortodoxia önmagában nem lehet szitokszó, s azért mert a kormány nálunk a saját dilettantizmusát keresztelte el így, még érdemes kipróbálni a máshol már működő, nem szokványos módszereket. Az előző jegybanki vezetés ebben talán túl óvatos volt. Persze még nincs miért ünnepelnünk, de az már önmagában jó hír, hogy a Matolcsy-féle jegybank piacbarát lépésekben keresi a kiutat.

Miért ne lehetne pár milliárd eurót a nemzetközileg is magas devizatartalék terhére a hitelezés ösztönzésére fordítani? Miért kell várni a kamatcsökkentéssel, ha az infláció most éppen sok évtizedes mélyponton van, miközben a gazdaság szomjúhozza az olcsóbb hiteleket?

Szomorú látni, hogy Patai Mihálynak, a Bankszövetség elnökének óvatos derűlátását most megalkuvásnak, sőt, árulásnak tekintik ugyanazok, akik hangosan ünnepelték, amikor határozottan szembe szállt a gazdasági miniszter Matolcsy bankellenes lépéseivel. Patai - pozíciójának megfelelően - most nem tett mást, mint üdvözölte, hogy Matolcsy új posztján végre nem piacellenes intézkedésekben látja a megoldást, hanem a hitelezést akarja felpörgetni. A kurucoskodó „fejjel a falnak” és a „pápábbak akarunk lenni a pápánál” mentalitás között kellene megtalálni a helyes utat a monetáris politikában. És persze nemcsak ott.

Olvasom, hogy a kormány meghosszabbította az ócsai pályázatok benyújtási határidejét, mert a benyújtott 588 pályázó közül csak 20-an feleltek meg a feltételeknek. A baloldali és liberális szimpátiával nehezen vádolható Ronald Reagan egyik mondása jut eszembe:  „The nine most terrifying words in the English language »I'm from the government and I'm here to help.«” („A legrémisztőbb kilenc  szó az angol nyelvben a következő: »A kormány küldött, hogy segítsek önöknek«.) Mintha az antiliberális gazdaság- és szociálpolitika állatorvosi lova lenne az ócsai lakópark története.

Először is a devizahiteleseken a kormány egyetlen módon tudott volna valóban segíteni: hiteles és kiszámítható gazdaságpolitikával. Az árfolyamok ugyanis nem egy fatális véletlennek köszönhetően szabadultak el 2010 után, hanem többek között a kormány hibát hibára halmozó pénzügypolitikája miatt, aminek köszönhetően a forint Európa egyik legsérülékenyebb valutája lett. Ezt nem lehet a „nemzetközi helyzetre” fogni. Nincs egyetlen térségbeli ország, amelynek valutáját ennyire megtépázta volna a globális válság, ahol ennyire mindennaposak lennének a hirtelen gyengülések, amelyeket jó esetben követ némi lassú korrekció. Ahol Kósa Lajos egyetlen mondatával százezrekben mérhető kárt okozhatott a devizahitelt fizetőknek, ott nincs az az árfolyamgát, ami jóvátehetné a kártékony és felelőtlen gazdaságpolitika hatásait.

Helyes a segítő szándék, de ha már kialakult egy olyan krízishelyzet, hogy a kormánynak kell közbeavatkoznia, akkor sem kötelező a lehető legrosszabb, antiliberális megoldást választani.  Lakóparknak nevezett szociális gettót építeni egy amúgy is leszakadó térségben eleve halálra ítélt ötlet: hiszen szegény emberek közé telepítünk még szegényebbeket, akiknek aligha lesz esélyük megélhetést találni a környéken. Ez a társadalmi feszültségek melegágya, hiszen törvényszerű, hogy őslakosok és betelepítettek előbb-utóbb egymást fogják okolni a tovább szűkülő munkalehetőségekért.

De tételezzük fel, hogy Ócsánál nincs jobb helyszín! Ebben az esetben is elhibázott ötlet a senki földjére telepíteni több száz embert. Néhány hónapja egy bulvárlap, a Blikk nézett körül ott, ahol a kormánynak kellett volna.  Az új telep szomszédságában az egyetlen szolgáltatás egy kocsma, amelynek egyik sarkában működik egy kis vegyesbolt, de egyébként mindenért kilométereket kell majd utazni az autóval valószínűleg nem rendelkező bajba jutottaknak. Az első zöldséges 4 kilométerre van, az első kis ABC 5 kilométerre. Nagyobb baj, hogy ha akadna is munkahely a környéken, annak elérése reménytelen. A buszmegálló 4 kilométerre van a megépült házaktól, a vasútállomás 5 kilométerre. Az óvodához 5 kilométert, az általános iskolához pedig 6-ot kell mennie a gyerekeknek.

Az igazi botrány azonban az, hogy a kormány eddig mintegy 6 milliárd forintot szór el a szociális lakóparkra. Ebből az összegből egy évig havi 50 ezer forintos kompenzációt kaphatna tízezer rászorult család. Vagy, ha már ingatlanvásárlásban látják a megoldást, nem 80, hanem 670 család kaphatna átlagosan 60 négyzetméteres lakást ugyanezen a környéken. Természetesen az ott jellemző 150 ezer forintos négyzetméteráron, s nem a puszta közepén, hanem Ócsa és a környező települések belterületén.  Az Ócsa határában fekvő lakópark négyzetméterára becslések szerint már 522 ezer forintnál jár, de még a  kormányzati számítás szerint is eléri a 300 ezer forintot.

Ráadásul a kormány ezt a túlárazott szörnyszülött projektet sem tudta „eladni” az érintetteknek, mert olyan lehetetlen feltételeket támasztott, hogy a meglévő 80 helyre sem volt elég jelentkező. A piacellenes,  antiliberális  gazdaságpolitika következményeképp az eredetileg is nehéz helyzetben lévő devizahitelesek kilátástalan helyzetbe kerültek, így nem csoda, hogy nem kértek a kormány minden logikát, pénzügyi és szociális ismeretet nélkülöző segítségéből. Az ócsai lakópark mégsem épült meg teljesen hiába: megmaradhat a kormányzati dilettantizmus és pazarlás emlékművének.

Lekerült az Európai Unió zászlaja a magyar Parlament épületéről. Szomorú, jelképes pillanata egy évek óta tartó folyamatnak, amellyel a budapesti kormány megpróbálja démonizálni, minden bajunk egyik okozójának beállítani Brüsszelt. Nem tudok arról, hogy más uniós országban ilyesmi megesett volna.

Az emberek akaratára és a kétharmados támogatottságra előszeretettel hivatkozó Orbán Viktor aktuális főellensége ma az az Európai Unió, amelyhez a választópolgárok 83%-ának támogató szavazatával csatlakoztunk tíz évvel ezelőtt. Legfrissebb nyilatkozata szerint már egyenesen ördögi összeesküvést szőnek ellenünk Brüsszelben, amiért nem fogadják el hitelesnek, hosszú távon tarthatónak a magyar költségvetési politikát, és nem vonják ki Magyarországot a túlzottdeficit-eljárás alól. Az ő olvasatában ez úgy hangzik, hogy az ország ellenfelei összeszövetkeztek azért, hogy a magyar kabinet csökkentse a bankadót és vonja vissza a rezsicsökkentést. "Megnézzük, hogy Brüsszelt mennyire fertőzi meg ez a gondolkodásmód”, - mondja, és nem érti, miért szerepel ez után nevetséges bohócként a német híradóban. Ne legyen kétségünk afelől, hogy ha a magyar választópolgárok körében nem lenne ma is magas az EU-tagság támogatottsága, a Fidesz a rezsicsökkentés mellett az unióból való kilépés mellett kampányolna, mert nem viselik el, hogy számon kérik rajtuk az ország által vállalt, törvényekben is szabályozott európai normák rendszeres megsértését.

Nem azt mondom, hogy végül a kilépést is megkockáztatnák, hiszen hazánk az egyik legnagyobb nettó haszonélvezője az uniós források elosztásának, ami nélkül garantált lenne az államcsőd. De egy unió elleni, még inkább uszító kampánynak ma már csak ez a pénzügyi számítás vet gátat. Nem véletlen, hogy a Brüsszel felé öklöt rázó  – az imperializmust fenyegető munkásőr-felvonulásra emlékeztető - békemenettel egy időben kormánypárti politikusok a választókörzetükben boldogan fényképezkednek uniós forrásokból épülő beruházások mellett, - legfeljebb nem beszélnek arról, hogy mindez a német vagy holland adófizetők pénze nélkül nem jött volna létre. Az Európai Unió azonban nem elsősorban pénzforrás, hanem alapértékek, méghozzá a minden demokratikus politikai erő által elfogadott liberális alapértékek tiszteletben tartásának egyik legfontosabb garanciája is.

Ezért is különösen szomorú, hogy a Parlament lomtárába száműzött uniós zászló helyére a székely lobogó került. Mintha bármilyen ellentét feszülne egy nemzeti kisebbség autonómiájának ügye és az európai alapértékek között. Ha valaha lesz székelyföldi autonómia – s liberálisként nem remélhetek mást, mint hogy minél előbb – az nem az unió ellenére, hanem az unió segítségével tud csak létrejönni. Ahogy Skócia, Katalónia vagy éppen Dél-Tirol megvalósult autonómiáját is segítette, hogy Európa a népek önrendelkezésének, a kisebbségek kollektív jogainak alapján áll. A európai értékeket elfogadó magyar politikusoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy Székelyföld autonómiája az ott élők többségének megfelelő módon, a román többség és az Európai Unió által is elfogadott elvek mentén mielőbb létrejöjjön. Sajnos ma ennek ellenezője zajlik.

 Amikor Tibet autonómiája mellett indult nemzetközi kampány, magam voltam az első, aki kérte, hogy a gyöngyösi városházára Tibet napján tegyék ki az elnyomott kisebbség zászlaját. Tudom, hogy sok baloldali politikus másként gondolja, de szerintem semmi kivetni való nincs benne, ha magyar városok polgármesteri hivatalaira a szolidaritás jeleként kitűzik a székely lobogót. Nem azért, mert a Jobbik egy veszedelmes és az erdélyi magyar kisebbségnek rendkívül sokat ártó kampány részeként ezt követeli, hanem azért, mert ez felel meg az uniós alapelveknek. A székely zászlót persze nem örök időkre, hanem egy jelképes pillanatban kell kitűzni, hiszen nem felségjelről, hanem egy politikai ügy támogatásról van szó. A székelység ügyének semmi sem árt jobban, mint amit ma a magyar jobboldal művel. Amikor a Jobbik és a Fidesz aktivistái árpádsávos zászlókkal, „Vesszen Trianon!”-t ordibálva mérgezik meg a marosvásárhelyi autonómia-töntetést, azzal azt üzenik a román döntéshozóknak és az európai politikusoknak egyaránt, hogy nem az uniós jognak megfelelő autonómiát, hanem hidegháborút akarnak. Minden Erdélyben felbukkanó árpádsávos zászló évekkel veti vissza a romániai magyar politikusok munkáját. Emiatt még nehezebb elmagyarázni a román többségnek, hogy a székely zászló az európai értékek és kisebbségi jogok tiszteletben tartását jelenti, nem pedig a revizionizmus és a gyűlölködés szellemét.

Vissza tehát a magyarok több mint négyötödének döntését jelképező uniós zászlót a parlamentre, és ezután - egy-egy kiemelten fontos napon - mellé tűzhetjük az európai jogokat követelő magyar kisebbségek, a székelyek vagy a romák lobogóját is!

Ha nem érintené minden magyar ember pénztárcáját közvetlenül akár vicces is lenne, ahogy Orbán Viktor tűzön-vízen át ragaszkodik az elmúlt húsz év csak Pepó Pálhoz mérhetően kínos politikusához, Matolcsy Györgyhöz. Márciustól valóban Matolcsy lesz a Magyar Nemzeti Bank első embere. 

Ezzel a lépéssel ugyanis elkezdődik egy újabb független intézmény szétdúlása. Végképp igaz lesz majd, hogy a Fidesz csaknem három éves országlása alatt szinte teljesen sikerült kiiktatni az eddig jól-rosszul, de működő fékeket és ellensúlyokat. Még akkor is, ha az Alkotmánybíróság még, a köztársasági elnöki intézmény pedig már afféle fél-ellensúlyként funkcionál – a választási regisztráció eltörlése ezt mutatja. De a legfőbb bírói testületbe hamarosan ismét újabb fideszes jelöltek kerülhetnek, tehát nem bízhatunk abban, hogy megálljt parancsolnak a további kormánypárti menetelésnek. Áder János köztársasági elnök pedig egymaga, még ha akarná sem tudná, már csak alkotmányos szerepénél fogva sem, ellensúlyozni a Fidesz-kormány túlkapásait. 

Mindenesetre a gazdasági miniszter jegybankelnöki kinevezése a magyar demokrácia újabb fekete napja. Matolcsy jelölésével legalább két nagy probléma van. A kormánytól független jegybank olyan alapérték, amelyre az Európai Unió különösen odafigyel. A nemzetközi szervezetek még fokozottabban vizsgálják a központi banki működést egy olyan tagállamban, amelynek magas az adósságszintje és 2004 óta túlzott deficit eljárás alatt áll.  Aligha képzelhető el, hogy bárki is elhinné Matolcsyról, hogy a kormánytól függetlenül tudna működni. Mindenki, miként eddig is, Orbán bábját („jobbkezét”) látná benne, ezt pedig a független, adott esetben a kormánynak ellentmondani képes jegybank működéséhez szokott piacok szinte biztosan megtorolnák. 

A másik a szakmai kvalitás. A gazdasági minisztert nemcsak mi, laikusok, hanem a gazdaság szereplői sem tartják kompetensnek a jegybankelnöki posztra. Ha van konszenzus a mértékadó közgazdászok között, akkor az az, hogy az unortodox ámokfutás, amelyet a kormány 2010 óta végrehajtott, mindennél jobban árt a gazdaságnak. Emiatt csökkent a régióban a legalacsonyabb szintre az ország nemzeti jövedelemhez viszonyított befektetési mutatója, ezért vagyunk tartósan recesszióban, az infláció is magas, a hitelezés áll. Ha egymilliárdért próbálják is az ellenkezőjét fizetett hirdetésekben elhitetni, attól legfeljebb annyi változik, hogy egy újabb milliárddal nőtt a felesleges kiadások mértéke. A gazdaság peremfeltételei annyira rosszak, hogy alig akad olyan hazai vagy külföldi befektető, aki ilyen körülmények között idehozná a pénzét.

A gazdaság sanyarú állapotát már nem lehet az előző kormányok számlájára írni, a visszamutogatás ideje lejárt. 2014-ben az Orbán-kormány saját és nem elődei teljesítménye alapján fog megmérettetni a választók előtt.  Matolcsy miniszteri intézkedéseivel nem az a baj, hogy nem a korábbi vonalat követi (a magyar szóhasználatban ettől unortodox), hanem, hogy irracionális, amorális és kontraproduktív. A nagymértékű különadók, ideértve a tranzakciós illetéket irracionálisak, mert rontják az üzleti környezetet. A magánnyugdíjpénztári einstand, amely kimeríti a politikai zsarolás fogalmát, méltán versenyezhet az orbáni politika legerkölcstelenebb lépése címért. A végtörlesztés pedig, jóllehet valós problémára kereste a megoldást, végső soron csak azokon tudott segíteni, akik nagy valószínűséggel amúgy is megbirkóztak volna a hitelteherrel.

Tovább rontja Matolcsy megítélését a szabadságharcos, kurucos retorika. Magyarország helye Európában és a nyugati világban van, a gazdasági miniszter megnyilvánulásai azonban a nacionalista, bezárkózó reflexeket erősítik. Lehet ázsiai eredetünket demonstrálni a mongol folttal kapcsolatos eszmefuttatásban, hazánknak a helyét a nyugati világban, az éppen válsággal küzdő Európai Unióban kellene bölcsen megtalálni.  Aki kicsit is ismeri az elmúlt százötven év magyar gazdaság- és politikatörténetét az tudja, hogy Magyarország soha nem volt sikeres – a fejlett, nyugati világgal szemben. Vigyázó szemünket évszázadok óta Párizsra vetjük és minden harmadik utas, vagy kompországos kísérlet csak növelte lemaradásunkat.

Persze gondolhatjuk azt is, hogy Matolcsy György, aki eddig a miniszterelnök gazdasági természetű ötleteinek hűséges kivitelezője volt megtáltosodik és önálló életre kel. Lássuk be, ennek kevés a valószínűsége, ráadásul a jegybank és a valutatartalék elég csábító zsákmány ahhoz, hogy ne így legyen. A jegybank nem mellékes szereplő, mert némi túlzással mondhatjuk, hogy Magyarország gazdaságpolitikáját egy harmadban a kormány, egy harmadban a jegybank, egy harmadban pedig a külső tényezők befolyásolják.

Matolcsy miniszteri ténykedése nem teszi őt alkalmassá arra, hogy az ország egyik legfontosabb közintézményének vezető pozícióját betöltse. Ha a miniszter a monetáris politikát is unortodox módon képzeli el és a pártpolitika szolgálatába kívánja állítani, például erőltetett forintleértékeléssel akarná felpörgetni a gazdaságot, akkor annak sok százezer devizahiteles látná kárát. És persze ismét megugranának államkötvény-hozamok, felerősödne a csődveszély és tovább romlana a magyar gazdaság megítélése. Vagyis az ország fizeti meg annak az árát, hogy a kormányfő nem az európai normák, a magyar gazdasági érdekek és az elemi logika szabályai szerint, hanem kizárólag saját politikai szempontjait követve ültetett egy hozzá a végtelenségig lojális embert az MNB elnöki székébe.

Semmi nem szól mellette Orbán Viktor pillanatnyi hatalmi érdekein kívül. Ellene szól viszont tízmillió magyar ember rövid és hosszú távú gazdasági érdeke. Ezzel a döntéssel elindult egy újabb tündérmese!

Ismert az a közhellyé vált bölcsesség, miszerint nincs ingyen ebéd, a számlát végül valakinek ki kell fizetni. Így van ez a felsőoktatással is, a kérdés csak az, hogy a diákok, a választók meddig tűrik a hazudozást? Azt is tudjuk, hogy a demokratikus közélet gyengesége miatt az emlékezet elhalványul, ezért nem árt felidézni néhány fontos mozzanatot az egyetemi oktatás viszontagságos történetéből most, amikor a szemünk előtt zajlik a szféra agóniára hasonlító átalakulása.

A hírek szerint  ma hazánkban van olyan tanszék, ahonnan az összes professzort elküldték, többek között a tanszékvezetőt is. Az ilyen lépések teljes szakok létét veszélyeztetik. Mit tegyen az a negyedéves hallgató, aki hamarosan nem fog tudni kinél órát felvenni vagy szakdolgozni? Ezek a kétségbeesett költségcsökkentő lépések az ELTE vezetése részéről jóvátehetetlen károkat okoznak. Hiszen ha jön egy következő kormány, amely visszaadja a Fidesz által elvont, az elemi működéshez hiányzó pénzt a felsőoktatásnak, egy ilyen lépés után sem fogja tudni a teljesen szétvert tudományos és oktatói tevékenységet egy csapásra visszaállítani. A 2010-es költségvetésük 30%-át vonták el három év alatt az egyetemektől, az összeomlás be volt kódolva. A rektorok hangját nem nagyon lehetett hallani, talán mindegyikük abban bízott, hogy aki csendben marad, annak az egyeteme megússza a Fidesz-dúlást. 

Érdemes felidéznünk, hogy pontosan az a 30% hiányzik az egyetemek büdzséjéből, amit a 2009-es népszavazással eltörölt törvény szerint a tandíjból beszedhettek volna. Húsz éve annak a liberális Fidesznek voltam a vezetője, amely minden demagógiával szembe menve ki merte mondani, hogy a tandíjra szükség van, mert nem várhatjuk el, hogy teljes egészében a diploma előnyeit nem élvező adófizetők fizessék meg a költségeket. Egy évvel később ezen elvek alapján dolgoztam oktatási miniszterként egy igazságos tandíj-rendszer és egy hozzá kapcsolódó széleskörű ösztöndíj-rendszer bevezetésén. Ezt az utánunk jövő jobboldali Fidesz-kormány leállította, és cinikusan úgy tettek, mintha a diákok „képzési hozzájárulást” fizető közel fele nem fizetne tandíjat. Az utánuk következő szocialista-liberális kormány megfizethető tandíj-modelljét minden idők legkártékonyabb, populista népszavazásával szétverték, hogy aztán kormányra kerülve olyan brutális tandíjrendszert vezessenek be, - szociális ösztöndíjrendszer nélkül - amely a fiatalok legnagyobb részétől elveszi a továbbtanulás lehetőségét. Mindezt úgy, hogy az egyetemeknek ebből nem több, hanem kevesebb pénzük lesz. Könnyen lehet, hogy amire szeptemberben az immár 90%-ban fizetős szakokon a képzés megindul, nem lesznek professzorok, akik taníthassák az eddig elképzelhetetlen mértékű tandíjat fizetni kénytelen hallgatókat.

A következő kormánynak nem marad más választása, mint hogy 2014 tavaszán vészhelyzet-tervet valósítson meg, hogy ami még menthető, azt megmentse a felsőoktatásból. Ezt követően azonnal ki kell dolgozni, és 2015-től be kell vezetni egy nyitott szemléletű felsőoktatási finanszírozási modellt, amelyben minden érintett számára világosan kiderül, hogy a hallgatók és az adófizetők milyen arányban fizetik az oktatás költségeit, és a mindenkire vonatkozó tandíj mellett milyen ösztöndíjrendszerrel, tandíjmentességgel érjük el, hogy aki tanulni akar, az anyagi helyzetétől függetlenül járhasson egyetemre. Az egyetemi vezetőknek addig is meg kéne fontolniuk, hogy a Fidesz által kikényszerített válságköltségvetést csakugyan a legfontosabb oktatók elküldésével érdemes-e kigazdálkodniuk.

Annak idején Balog Zoltánnal, Pokorni Zoltánnal együtt képviseltük a tandíj szükségességének elvét, a liberális oktatási koncepciót. Ma tűzoltás, kapkodás és korszerűtlen elvek vannak. Nincs szükség a művelt emberek sokaságára és nincsenek liberálisok. Ma még.

Sokan kérdezik tőlem, mivégre. Minek egy új párt megint, hiszen már van egy tucat szervezet, amelyik a politikai közép szavazóit akarja megszólítani? Minek széjjelforgácsolni a baloldalt, rontani a Fidesz leváltásának esélyét? A jóakarók azt tanácsolják, hogy a liberálisok csatlakozzanak az E2014-hez, az MSZP-hez vagy egy tetszőleges, már létező szervezethez. A kevésbé jóakarók pontosan tudni vélik, hogy egy új liberális párt mögött nem állhat más, mint az MSZP. Vagy a Fidesz. Esetleg mindkettő. Hogy az igazi cél az valami körmönfont politikai stratégia véghezvitele, Bajnaiék tárgyalási pozícióinak rontása, vagy nem is: inkább az MSZP gyengítése, vagy valami hasonló.

Pedig a magyarázat sokkal egyszerűbb. Azért kell liberális párt Magyarországon, mert van több százezernyi magát liberálisként meghatározó választópolgár, akit nem képvisel egyetlen szabad szemmel látható régi-új tömörülés sem. Mert az ő voksaikért ma olyan baloldali pártok versengenek, amelyek elfogadnak ugyan néhány liberális alapvetést, de ennél jóval többet el is utasítanak. Mert az egykori SZDSZ-szavazók, csak úgy mint az SZDSZ-ből az évek során kiábrándultak ma csak jobb híján, kompromisszumokat vállalva tudják támogatni valamelyik demokratikus pártot, vagy éppen a bizonytalanok milliós táborát erősítik.

Többségük arra vár, hogy megjelenjen végre egy erő, amelyik kompromisszumok nélkül vállalja a liberális elvek képviseletét. Az emberi jogok megalkuvás nélküli védelmét, a szabad és tisztességes versenyt, egyszóval az állam helyett az ember, az egyén szabadságán és felelősségén alapuló liberalizmust. Egy olyan pártra várnak, mint amilyen az SZDSZ és a liberális Fidesz is akart lenni, és amilyenek voltak is jobb pillanataikban. Ilyen párt ma nem létezik, mert végül nem csinálta meg senki helyettünk. Egy évvel a választások előtt ki kell mondanunk: nincs több időnk. Ha mi nem lépünk, más sem fog. Az LMP, az ex-LMP,  a DK, az MSZP, a Milla és az E2013 tisztességes, demokratikus pártok, de baloldali pártok, nem a liberálisokat képviselik. Ha a demokratikus erők úgy aratnak győzelmet 2014-ben, hogy nincs a soraikban liberális párt, akkor sem a programalkotás, sem a koalíciós program, sem a kormányalakítás során nem érvényesülnek majd a liberális eszmék, a liberális embereknek pedig nem lesz képviselete.

Pedig a liberalizmusra ma nagyobb szüksége van az országnak mint valaha. Közhely, hogy egy demokratikus társadalomban magától értetődőek bizonyos liberális alapvetések, amelyek megteremtenek egy közös értékmezőt, közös lelkiismereti mértéket. Két évtizede úgy hittük, hogy az emberi jogok védelme, a szabadságjogok tisztelete, a piacgazdaság tisztes működtetése, az állam és egyház szétválasztása, az autonóm polgár tiszteletben tartása olyan egyetemes alapértékek, amelyeket mindenki magáénak vall majd, függetlenül attól, hogy egyébként liberális, konzervatív vagy épp szociáldemokrata elveket képvisel. Bár idáig sosem jutottunk el, a rendszerváltás óta soha ilyen messze sem voltunk attól, mint most, hogy egyértelmű legyen: vannak emberi jogaink, azokat nem az állam adja, hanem eleve adottak. Soha ilyen messze nem volt a szabadelvű, patrióta, világra nyitott, a szabadságeszményében hívő polgárok politikai képviselete. Annak a csaknem félmillió magyar embernek a képviselte, akik a mindenhol ott lévő, mindenbe beleszóló jóságos állam helyett az egyéni és közösségi szabadságára épülő demokráciát választanák. Akik inkább hiszek az emberben, mint az államban. Ők a magyar liberálisok.

Nemcsak a jobboldal, hanem mai baloldali pártok is többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy az elmúlt években túl sok volt a liberalizmusból. A szabad piacból, a globális és nyitott gazdaságból, az etnikai és szexuális kisebbségek védelméből, és az individualizmusnak csúfolt egyéni szabadságból. Szerintem viszont túl kevés. Ma mégis sokan azt várják tőlünk, liberálisoktól, hogy a baloldali pártokat támogassuk, mert csak így lehet megszabadulni a jobboldaltót. Hogy adjuk fel liberális elveink jelentős részét a közös cél, a Fidesz leváltása érdekében. Ez lehet akár többségi vélemény is az úgynevezett „balliberális” oldalon, attól még veszedelmes tévedés marad. Ettől sem Orbán Viktort nem lehet hatékonyabban elküldeni, sem a liberális értékeket hatékonyan képviselni.

Most ugyanis előválasztási kampány folyik Magyarországon a demokratikus ellenzék pártjai között. Amit a választók többsége felesleges veszekedésnek lát, valójában a Fidesz utáni magyar politikai struktúra születése. Ezt ugyanúgy a választási törvény kényszeríti ki, ahogy majd a választási összefogást is. Nem aggódni kell, hanem örülni, hogy most a különböző pártformációk a választások előtt másfél évvel megmutatják magukat, és akár ugyanazokat a szavazókat akarják meggyőzni az igazukról. Ez önmagában nem lehet akadálya az ellenzéki választási együttműködésnek. Egy liberális párt feladata ebben a versengésben, hogy meggyőzze a szavazókat, hogy a gazdaság, a szociálpolitika, a jogbiztonság vagy az oktatás problémáira léteznek érvényes liberális válaszok, amelyek jobbak, mint a szociáldemokrata vagy zöldbaloldali válaszok.  Minden párt a saját szavazóival a háta mögött tud majd hatékonyan tárgyalni, ha eljön a választási együttműködés megkötésének az ideje, és csakis így tudja majd hatékonyan képviselni őket, ha a parlamenti munkáról vagy akár kormányprogram alkotásáról lesz szó. Akkor majd annyival kevesebbet kell engedni a liberális megoldásokból, minél erősebb a liberálisok politikai támogatottsága. Ehhez viszont most kompromisszumok nélküli liberális politikára, azaz egy önálló, jelzők nélküli liberális pártra van szükség.

Hát ezért.

Az Eurostat legújabb adatai szerint Magyarországon ma hárommillió embert fenyeget az elszegényedés. Közülük azok tudnak maguknak jobb pozíciót kiharcolni, akik a sarkukra állnak. Ezt most a diákok és néhány bátor oktató – elismerés nekik – megtették Szegeden és Budapesten egyaránt.

Igazuk van: az Orbán-kormányban csak így lehet alkudni.